Egy nem kerek évforduló

Lassan a bölcs korai öregkornak is megfelel legnagyobb hagyományú hetilapunk, a 7 NAP (Új Hét Nap, kéthetente megjelenő régi 7 Nap, Szabad Hét Nap, Hét Nap -- szóval volt az már minden, ahogy éppen Kasza József akarta) 67 esztendeje, ha nem vonjuk ki belőle azokat a hónapokat, amely időkig története során több ízben is kénytelen volt átmenetileg szüneteltetni megjelenését. Talán a példányszáma nem volt még soha olyan jelentéktelen, mint éppen napjainkban, hiszen olykor elérte a hatvanezret is, és ott volt szinte minden vajdasági magyar (és magyarul beszélni tudó nem magyar) család asztalán. Most áprilisban, a hetilap 67 évvel ezelőtti újvidéki indulásának hónapjában, hadd villantsunk fel egy pillanatot az igen népes szabadkai szerkesztőség akkor még igen vidám életébőll!

IN MEMORIAM

SZÓL A TELEFON, ERZSIKE, KEDVES!

Ismét csak, ismét letörölni a legördülő könnyeket!

Hiába hívtam fel 1999. január 21-étől megszokott esti

beszélgetésünkre egykori szeretett tanáromat és későbbi szívbéli

barátomat, Czine Mihály tanszékvezető egyetemi tanárt, a népi

irodalom apostolát, a külhoni magyar irodalmak legjobb

ismerőjét, a magyar irodalom utazó nagykövetét, a Magyarok

Világszövetsége elnökét, a Református Egyház zsinatának világi

elnökét és még sok-sok tisztség viselőjét... A jelenkori szellemi élet

Miskáját, aki minden jeles magyarnak tudta a dalát, és oly szépen

énekelte, hogy belesajgott a szív...

Tegnaptól nem emeli fel hívásunkra a telefont többé

Özvegye, drága Erzsike sem. Három hónapja még együtt

ünnepeltük a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében

megtartott szép rendezvényen a férjének posztumusz odaítélt

MAGYAR ÖRÖKSÉG-DÍJAT, amelyen jelen volt Czine Mihály

kilenc testvére közül egyik nővére és természetesen leánya, Borcsi,

meg az unokái is. És sok-sok barátja, tisztelője, diákja..., Lezsák

Sándortól, az Országgyűlés alelnökétől -- a javaslattevő

kuratóriumi tagon, Bakos Istvánon és a díjazott munkásságát

méltató Bíró Zoltán egyetemi tanáron, meg Békésszentandrás

község művelődési élete kiválóságain, az eseményt filmező vitéz

Szécsi Mátyás Pálon és Bődi Mária magyartanáron át -- Kányádi

Sándor erdélyi származású költőig, és sokan másokig...

Erzsike boldog volt nagyon, éveit mosolya mögé rejtve szólt

felém csengő hangján: "Hát Miska, Maga is eljött olyan

messziről?"

Igen, hogyne jöttem volna! És egyáltalán messzi van-e még a

Délvidék Pesttől? Czine Miska is eljött hozzám Kishegyesre,

nemcsak kétszer a Csépe-napokra előadást tartani a itteni

születésű jeles íróinkról, Csépe Imréről és Dudás Kálmánról,

hanem hozzám is, hogy megismerje Anyámat és Apámat, a két

legnagyszerűbb embert, akiket rajta kívül életemben valaha is

ismertem..., és akikről Neki annyit meséltem. Amikor a doktorrá

avatásom után megrendezett ebéden, az Asztóriában, feleségével,

Erzsikével őket köszöntötték, Édesapám, akit ugyancsak

Mihálynak hívtak, és testi-lelki erőben vetekedett Miskával,

megkérdezte csendesen: "Akkor itt el szabad énekelnünk, hogy

Kossuth Lajos azt üzente...?" És a két Mihály énekelni kezdett.

Szemükből csurgott a könny. Nem szégyen az egy férfiembertől,

ahogy talán most tőlem sem. Ahogy az általam három hónapja

készített képeket szemlélem, és én is, mint akkor Apám az

Asztóriában beszélt, csendesen szólok bele az immár néma

telefonba: "Isten vele, drága Erzsike! Bánatok és örömek után

jövünk majd mi is ama napon, kiknek apró gyermekként

hamuból írt keresztet homlokára a pap. De hazafogadott

bennünket a haza, így addig lesz még egy kis tennivalónk!"

Dr. Csordás Mihály

"... ÁTKOZOTT GYÖTRELEM!"

Manapság sorra bukkannak fel átütő tehetségükkel a Délvidéken hiába próbálkozó, ott szinte észre sem vett, ám Magyarországon, és aztán a Világban is az élvonalba "robbanó", sőt magukat az elsők közül is a legelsők közé felküzdő rokonszenves (és szinte mindig meghatóan szerény) művészek: tévéműsorokban első díjat nyerő mű- és népdalénekesek, vers- és szövegmondók, karakteres színészek, rendezők, hegedűsök, karmesterek, festők, szobrászok, költők, írók... Mindig utólag kezdik nagyon ünnepelni, elismerni és "szeretni" őket a szülőhelyükön... De hát erre közmondások sora utal... Minek foglalkozni hát azzal, miért nem karolta fel senki Kishegyesen Rúzsa Magdit addig, amíg nem csinált csodát Budapesten?
Azután a tudomány kiválóságai! Megdöbbennénk, ha nevüket mind felsorolnánk a tudományos akadémiai elnököktől az olyan legendás hírű tanárokig, mint az adai származású Szarvas Gábor vagy a zombori születésű Bárczi Géza óriási tudású nyelvtudósaink voltak, vagy a Kishegyesről induló és Svájcban magának hatalmas tekintélyt kivívó Süli Béla orvosprofesszor-feltaláló, akinek találmányai alapjaiban rengették meg a földkerekség egészségvédelmét. Itthon meg -- amikor nekrológomat megírtam Róla --, csak kérdezgették az emberek: ki lehet az? Vagy a világszerte olvasott, megbecsült temerini publicista, Illés Sándor bátyánk, akinek a Magyar Nemzet minden hétvégi számában hangulatos tárcája jelent meg...
És most itt van a Magyarország- és Amerika-szerte ismert VERBÁSZI BETTY Radnóti-díjas, kiváló előadóművész, aki szintén tévéműsorok csillagaként tündökölt, élvezte a távoli kontinensek magyar egyesületei közönségének tapsát, és éppen Új-Zélandról hazaérkezve legújabb könyvem lírai esszéinek zseniális tolmácsolója lett, a számára legkedvesebbeket fejből megtanulva. Vajdaság-szerte, de Szegeden az oda "átszármazott" délvidékieknek is tartott előadást, amelyben interjúalanyként megszólaltatott... A közelmúltban pedig SZERELEM, SZERELEM, ÁTKOZOTT GYÖTRELEM!... című irodalmi összeállításával aratott nagy sikert Bácsfeketehegyen, Bácstopolyán és még számos más magyarországi és délvidéki helységben. És el ne feledjük megköszönni neki, hogy az őszi Csépe-napon oly profi módon adta elő a kishegyesi származású költők és írók szövegeit. Talán csak a szomorúságából jutott több legújabb fellépéseibe: imádott Édesapja azokon már nem vehetett részt. De Betty csodálatos és tiszteletre méltó empatikus szövegértelmezésében és interpretálásában ott volt ezeken a műsorokon Verbászi András is -- benne az elcsukló hangokban és a szemekből legördülő, meg-megcsillanó könnyekben. Szép volt, Betty, nagyon emberséges és lélekbe markoló! Legyen szép a Húsvétod: az emberisten meghalt, de feltámad majd!

AZ ANDRÁS-KERESZT GYÖKERÉNÉL

AZ ANDRÁS-KERESZT GYÖKERÉNÉL

Azzal az emberöltőkön túlhatoló, szinte misztikus vággyal és kíváncsisággal közeledtem Békésszentandráshoz a vizek között kacskaringózó úton, hogy őseim-elődeim honát láthatom három évtized után újra; a kishegyesiek áttelepülésének kétszázadik évfordulóján a Körös partjára érkező autóbusznyi  küldöttség tagjaként ugyanis jártam már itt, sőt egyetemista- és diáktársaimmal be is mutattuk szülőfalunk íróit egykori származáshelyünk rajongó közönségének.
A rajongás persze nemcsak nekünk, ott jelenlevőknek és a tízegynéhány, többé-kevésbé ismert írónak szólt, hanem minden kishegyesinek, akinek ősei a köröző vizek vidékéről indultak el hosszú vándorútjukra 1769 tavaszán, mivel Bácska egyik csábító szépségű völgykatlanában, a Bácsér (ma Krivaja) patak partján ingyenes házhelyet, szérűt, rétet és szántóföldet ígértek nekik. A zsíros, jó földek művelői aztán kétszáz év múlva nem tudtak ellenállni a belső kényszernek, hogy visszalátogassanak az atyai házba.

S nem is Szentandrást látom már a bevezető kanyar után, hanem égi tüneményként a Holt-Körös jól kiképzett kicsiny öblében a fényárban úszó hatalmas András-keresztet, Lóránt János Demeter monumentális alkotását, amelyet a nagyközség emelt a millennium és a kereszténység 2000. évének tiszteletére, és amely mellett ott a sziklakert, a kárpát-medencei Szentandrás nevű települések köveivel.
Sok csodát láttam életemben, de ilyet még nem: a szemem láttára kezdi el növeszteni gyökereit az András-kereszt, amelyet felavatnak és megszentelnek, s amely nem is magasodik fölénk, egyszerű halandók fölé, hiszen lent van az öbölben, mi pedig felette állunk.
Semmiben sem olyan, nem is lehet olyan ez a kereszt, mint a Jézusé volt: még a vértanúságban is létezik alázat! A keresztények üldözésének idején a görögországi Patrasz városában, amikor megfeszíteni akarták Andrást, maga kérte: X alakú keresztre feszítsék, mert nem méltó az olyanra, amilyenen Jézus halt meg. Olvasom a nagyközség templomának főoltárképén: a megfeszített apostol az egybegyűlt tanítványoknak két nap nem szűnt meg prédikálni!
Tiszteletkör a gyökerek körül és valami nagy egység megteremtése ez a két nap: táborozás származásunk szentélyében. Itt Baráti Szövetséget alakítottak az innen elszármazottak bevonásával, fogadták a Szent András nevét viselő települések küldötteit, millenniumi zászlót adtak át a templomban, emlékhelyet szenteltek fel és emlékmű-díjakat osztottak ki… Itt egybetartanak egy kicsiny mesevilágot!
Amikor hazaindulok, s haladok már a kacskaringós úton, félve nézek oda az András-keresztre: talán csak álom volt… De nem: ott áll a reája omló fényben elmozdíthatatlanul. Mind mélyebbre ereszti a gyökereit.
                                                                                  CSORDÁS Mihály

(7 Nap, 2000. december 13.)
(Szentandrási Híradó, Békésszentandrás, 2000. december)
(Nyugati Magyarság, Kanada, 2001. január-február)
(Magyar Napló, Budapest, 2002. május)

A Jóisten katonái

               A gyámolításra szoruló öregek és a kristálytiszta szeretet bűvöletében szüleikhez és a velük törődő felnőttekhez ragaszkodó gyermekek látványa tud a legjobban meghatni mai érdekelvű világunkban. Az utóbbiakkal hozott össze a sors mostanság többször is: először az aradi tizenhármak emléke előtti főhajtás és a magyar szabadságharc utolsó győztes csatája monumentális emlékművének megkoszorúzása alkalmából, most pedig egy remekül megszervezett templomi szertartáson…
           Gyönyörködtem bennük, ahogy egyenruhájukban előttem masíroztak a vasárnapi nagymise után a kishegyesi Nyugati Temető felé, hogy külön, önállóan -- eszményképeik, az őket irányító vezetőik: Kecskés Endre és Fabó Dudás Róbert irányításával – méltóságteljesen ők is fejet hajtsanak a magyarság vértanúinak emléke előtt.
           Láttam őket boldognak, büszkének, lelki szemeimmel pedig jövendőbeli rendes embereknek. Őket, a 29-es számú, Szent András nevét viselő cserkészcsapat tagjait: nagyobbacskákat és egészen kicsiket. Olyanokat, akik a koszorúzás után könnyen felmásztak a rájuk várakozó traktor pótkocsijára, és ducikákat, akiknek segíteni kellett… Mert innen mentek vissza ki táborhelyükre, a Welker tanyára, ugyanis a gyermekhét alkalmából – a Varga Zoltán vezette szegedi csoporttal együtt -- ott tartottak kis műsorokat, raktak esténként tábortüzet.
         Vezetőjük, Kecskés Endre, az észak-bácskai magyar cserkészegyesület kulcsembere, végigjárta a tisztiképzés igen rögös útjait, amíg beírta nevét a magyar cserkészet jelenkori történetébe. Miben látja ő a gyermekekkel való ilyen kissé komolykodó, kissé játékos, de mindenképpen jellemformáló és nevelői célzatú foglalkozás lényegét?
         -- Sokat foglalkoztatott ez a kérdés, miközben lélekemelő szavakat hallottam a kiscserkészek szájából, ám igazán az döbbentett rá a lényegre, amikor kérdésemre, hogy miért szeretne cserkész lenni, Szoreny Petike azt válaszolta: „A Jóisten katonája akarok lenni!”. Ezen elgondolkoztam: vajon egy felnőtt tudna-e ilyen feleletet adni? – mondja Endre.
         Hallottam már sokat Békésszentanráson is a cserkész-világ szívet melengető eseményeiről. Sztoján atyáról is olvashattunk a lapokban, aki Múzslyán a vajdasági mozgalmat beindította. Endrét a további tervekről kérdezem.
          – A község napja táján, egybekötve az iskolanappal, Muzslyáról és Szabadkáról is egy-egy autóbusznyi gyerek jön majd hozzánk. A nagycsaládosokkal együtt szerveztük meg az agyagozók, nemezelők alkotásainak kiállítását. Készülünk közben az András-napra is, amikor mindig ünnepi szentmisén vesz részt a csapat. Azután jön a Mikulás-nap, majd egy küldöttség megy Bécsbe, hogy a Születés Templomából elhozzák a békelángot, hogy mire eljön a karácsony, minél több házban égjen a gyertya.
                                                                                                                CSORDÁS Mihály

KÉT AKÁC ÁRNYÉKÁBAN

Nem szavakban, a szemekben

Bújt meg a ragaszkodás

E porló fekete ősi röghöz

Szent Anna napján, búcsúkor,

Amikor -- mint halottak napján --

Kicsit mindenki végleg hazatér.

Utak nélküli síkság közepében

Állunk szemben végzetünkkel,

Messzi a falutól, mindenkitől.

Közel magunkhoz, miéinkhez.

Csak egy csokor kerti virág

a mező fölé hajló Jézus lábánál.

A tanyában zsong az élet,

Ott van nagyapó és nagyanyó,

Apa, anya és a testvérek.

„Ébredni, Kobak!” – szól

Nagyanyó, reszkető kezében

Tejesbögre, karéj barna kenyér.

„Nem tudom, miért Kobak?”

-- töpreng el a barátom – miért?

Begázol a kukoricásba.

Az ősi kőkereszt mögött,

Mind mélyebbre hatol –

Gyermek- és ifjúkorába.

Két hatalmas akác árnyékában

Színes virágcsokor. Állunk

előtted: hatalmas kőkereszt.

Mögöttünk végeláthatatlan

Parlagfűtenger a jelen.

Globális lélektelen végtelen.

CSORDÁS MIHÁLY