Örök búcsú a Csorba Pistától
Megállapítottuk Veled igen régen, kedves barátom,
Pista: kishitű, egymásra mindig irigy, különös népség vagyunk
mi ezen bácskai és bánáti rónán… Te azonban felülemelkedtél
ezen „a mai kocsmán”, s olyanná tudtál lenni, amilyenek
mások csak kevesen körülötted: egyenesnek, mérhetetlenül
bátornak és nagy igazságérzettel megáldottnak… Talán
sokan észre sem vették ezt Nálad, amikor vidáman sziporkázó
szójátékaidba bocsátkoztál, s rövid tőmondataiddal telibe
találtad a sokak által rejtett, általad pedig megsejtett lényeget…
Őrző voltál sorsod által kijelölt posztodon. Édesanyád
meg Apád bölcsességéről meséltél éjfélbe nyúló
beszélgetéseinkben, a bánáti falusi emberek tiszta, lélek
irányította életéről… Az ő sorsuk volt az igazi témád, és az e
sorsokat tönkretevő hatalmasságok viselt ügyei, amelyeket oly
kivételes tehetséggel fűztél bele történeteid cselekményébe…
Németh Istvánnal együtt immár újságírásunk doyenjének
számítottál, csak Téged nem mertek állandóan közölni a
szerkesztők, olykor hosszabb időszakokra is megfeledkeztek
Kedves Pistám, pedig be tudtál örülni a csak általad
felfedezett lényegnek!, és – miként Matuska Márton írta szép
nekrológjában – az általad megszerzett fontos híreknek…
Vérbeli újságíró voltál, de a lélek rejtett tájain is biztonsággal
mozgó beszélgetőtárs és publicista, a nagy tettek súlyát
megérző kolléga, és a példaképeire haláláig felnéző örökifjú
szerkesztő. Hozzád képest kölyökként lettem Savović
Margit és Vlaovics József elűzése után a főszerkesztőd, de
amikor csupán három évvel később tizenötödmagaddal az
utcára vetettek volna a mai 2-3000-es példányszámú Hét
Napot uraló volt kollégáink, bepárásodó szemmel mondtad
nekem: „határozottságoddal, rendíthetetlenségeddel Te
tartottad bennem a lelket!” Pedig semmi különöset sem tettem,
csak az azóta már a pártjából is kizárt „legnagyobb magyar”
parancsára és cinkos csicskásai nyomására nem dobtalak az
utcára sem Téged, sem senki mást a „továbblépők” névsorából
kihagyott idősek és betegek közül. Egyetlen nevet kínáltam fel
nekik likvidálásra: a magamét.
Nehéz küzdelmeket vívtunk meg együtt, Pistám, és jó volt
Téged mindig magam mellett tudnom a harminc-, negyvenezres
példányszámú régi 7 NAP szerkesztőségében, és későbbi
telefonbeszélgetéseinkben is, amikor már a váratlanul és
ismeretlen irányból rád rontó kórral küzdöttél. Lélekben mindig
gazdagabban fejeztük be beszélgetéseinket. Egyszer aztán
sírva felhívtál egy éjszakán, és örökre elbúcsúztál tőlem.
Mondtad, csak a Családtól és tőlem, az igaz baráttól, akiével
szinte egy volt a sorsod… Megvallom: sírtam én is azon az
éjszakán, sokáig még beszélgetésünk befejezése után is, és
zaklatottan kapaszkodtam a véletlenbe… Habár akkor még
megmentettek Téged az orvosok és meghosszabbították
hónapokkal az életedet, benned és bennem ez a búcsú
végleges maradt. S pontosan azt mondtad, amit halála előtt az
Édesanyám: „De jó veletek, de jó lenne még élni!...”
Aztán belenyugodtál a megváltoztathatatlanba, s
higgadt hangon jegyezted meg: mindenkimet biztonságban
tudok! S ekkor felemelted a hangod: MERT AZ ÉN
GYERMEKEIM SZERETNEK DOLGOZNI!...
Anekdoták, sajátos történeteid sorjáznak agyamban. A
megértés és a szeretet szép metaforái, amelyek könyvemhez
írt utószavadból szólnak az olvasóhoz. Valaki megjegyezte
nekem: „Jobban ismersz Te engem abban az esszédben, mint
én saját magamat.” Igazuk volt: vannak ennek a mi délvidéki
szegény kis világunknak dolgai, amelyeket -- karcolataidon
és cikkeiden keresztül -- csak a Te szemed lát… Nem valós
események ezek, nem posztmodern víziók, és nem is a népi
írók tűzben lángoló indulatai, hanem a bennünk lakozó érzések,
tudás és tapasztalatok…
A Te szemed látja tovább világunkat. Szemed,
amelyet – éppen most, budapesti és szarvasi tartózkodásom
idején -- örökre lehunytál. De -- látod – megrövidítettem
ott tartózkodásomat, és hazajöttem utolsó búcsúzásunkra.
Legyen hát könnyű és szép az álmod, amelyet oly gonddal
őrzött, és őriz most már az idők végezetéig Erzsi, a
feleséged, aki betegségedben az őrzőangyalod tudott lenni!
Búcsúzom hát Tőled, Pistám, ahogy esténként a
telefontban szoktunk búcsúzni egymástól: „Az én Istenem
legyen veled!” Most már mindörökké!