Kortyok a keserű pohárból
(Csordás Mihály: Felénk hajolnak a keresztek. Egy háborús évtized kiskalendáriuma. Timp Kiadó, Budapest, 2009.)
Csordás Mihály azok közé a publicisták közé tartozik újságírásunkban, a vajdasági magyar újságírásban, akiket kezdettől fogva író-újságíróként tartunk számon. Nyilván érzi ezt ő maga is, hiszen az e kötetben összefogott újságcikkeinek műfaját így jelöli meg: lírai esszék, novellák, tárcák, karcolatok, „vezércikkek”. Valóban azok, mégis újságcikkek, zömmel a 7 Napban megjelent „vezércikkek” (az idézőjel tőle származik), amelyeken azonban átsüt az írói véna. Végső fokon – ha szabad így fogalmazni – csordási műfaj ez, amelyet ő maga alkotott meg, munkált ki saját maga számára azzal, hogy hétről hétre olvasói elé állt olyan írással, amelyben az általa legidőszerűbb kérdésről értekezett lágyan, érdességmentesen.
E kötet írásainak zöme – mint említettük – a 7 Napban jelent meg. Van azonban néhány olyan is, amely budapesti lapokban látott nyomdafestéket. No meg akad olyan is, amely ausztriai, tengerentúli és a Kárpát-medence egyik-másik magyar újságában került az olvasó asztalára. Ennél jóval többet publikált Csordás Mihály külföldön, ám csak azokat illesztette a 7 Nap-os írások sorába, amelyek terjedelemben, mondanivaló tekintetében és nem utolsósorban stílus szempontjából is idekívánkoztak. Csakúgy mint a Ropogó némaságcímű villanása, amelyet 1965-ben vetett papírra (1969-ben jelent meg a Képes Ifjúságban), s úgy érzi róla, ezzel kellene nyitni a kötetet.
Ha jól számolok, tíz részre, fejezetre osztja szerzőnk kötete anyagát. Az írások zöme valamennyiben érinti a „Balkán-háborúkat”. Több szöveg is temetőről, temetőkről szól. A halottak napja fájdalmában – hiszen adva van a mesekeret -- az író a jelen valóságának szörnyűségein borzong. 1995-öt írtunk akkor, amikor Csordás halottak napi vezércikkében így fogalmaz: „Nézem a köveket. Lehetnek a történelem tartópillérei? Az esti gyertyafényben meg-megvillan rajtuk egy esőcsepp. Könnyeznek talán?”
A vezércikkírónak egy-egy nyári ítéletidő sem kerülheti el a figyelmét. Soraiból érződik (Villámostor), nem a puszta formaság mozgatja tollát; ellenkezőleg: a tragédia átérzése, hogy a szegényemberek lettek még szegényebbek a múlt heti jégeső pusztítása nyomán. S mindezt úgy szövi történetté, hogy összekapcsolja azzal, amit nem az égiek mérnek ránk, hanem a politika boszorkánykonyhája kotyvaszt és tálal fel nekünk, közönséges halandóknak...
Azt a szót persze, hogy politika vagy párt, ne keressük ezekben az írásokban; nagyítóüveggel sem találnánk egyet sem. Mégis megleli a módját, hogy a sajtóról is szót ejtsen, amelyet, lám, az úgynevezett rendszerváltás után is „istápol” a politika. A Múljék el tõlünk a keserű pohár! című írása ugyan nem erről szól, a hasonlat kedvéért mégis elmondjuk: főszerkesztőként és vezércikkíróként egyaránt, olvasóival együtt, kortyolt ő is ama keserű pohárból. S kortyolunk ma is mindannyian. Rólunk szólnak tehát a csordási villanások/vallomások. Éppen ezért jó ötletnek találjuk, hogy csokorba, kötetbe fogva segítsük őket abban, hogy túléljék az egy hétre szóló vezércikkek életét. Együtt, hisszük, nemcsak mi emberek vagyunk erősebbek, de a vezércikkek is.
A hagyományápolás hagyománya
Csordás Mihály: A Csépe napok egy évtizede (1972-1982), Kishegyes, 1982
A kishegyesi Csépe-emléknapok immár egy évtizedes hagyományra tekintenek
vissza. Éppen tíz évvel ezelőtt határozták el Csépe Imre munkásságának tisztelői
Kishegyesen, hogy a jövő évben évente fognak ünnepséget rendezni a falu neves
szülöttének tiszteletére. Ettől kezdve jellegzetes művelődési arculata fejlődött ki az
évfordulónak. Az emlékbizottság ülését, valamint a költő emléktáblájának
megkoszorúzását ugyanis tudományos értekezések felolvasása, majd pedig irodalmi est
követi. Ha végigtekintünk a Kishegyesen e napok keretében vendégszerepelt írók és
kritikusok névsorán, akkor azt kell látnunk, hogy a falu tartományi érdekűvé növesztette
művelődésének ünnepét, nem zárkózott el tehát a szakemberektől, hanem elsősorban
tőlük várja értékeinek tudatosítását. Az életében kellő mértékben méltányolt Csépe Imre
munkásságát, valamint a hagyományápolók munkájának fontosságát az a körülmény is
kidomborítja, hogy külföldről érkezett tudós is lerótta már kegyeletét a táj szerelmese
Csépe Imre azonban sem a származását, sem az alkotói kibontakozásának
kereteként szolgáló történelmi időt tekintve nem volt szerencsés ember, nem adatott meg
neki a továbbképzés, az önkritikus tudatosság lehetősége. S ha művészi eredményeit
annak köszönhetjük is, hogy sorsa lehetetlenné tette a falusias bensőségtől való
elidegenedését, akkor írásai színvonalának kiegyensúlyozatlansága ugyanerről a tőről
fakad. Nyilván erre gondoltak a szervezők, köztük elsősorban Csordás Mihály, aki szerint
– miként e dokumentum-gyűjteményében olvasható – a Csépe napoknak egyáltalán nem
kultuszteremtés a célja, s ha az első években mégis inkább az őstehetség tájízein, a
munkásság irodalomtörténeti és szociológiai vonatkozásán időztek el a kutatók, az utóbbi
időben a jelen művelődési életének tudatosításából, a testi valójukban is ható alkotók
értékeléséből is kivehetik részüket a vállalkozó szelleműek. A jelessé lett kishegyesi
napok tehát a lokálpatriotizmus kicsinyességén átlépve nem korlátozódnak a helybeli
születésű kultúrmunkások pályájának figyelemmel kísérésére, hanem kultúránk
egészének szemléjére tartanak igényt. Ez azért is lehet a jellemzőjük, mert a község
értelmiségi dolgozói, a szavalás és szövegmondás kultúrájának népszerűsítésével, azzal a
céllal munkálkodnak, hogy a hallgatók és szemlélők is alkotókká válhassanak: hogy a
művészek a szó frázisától mentes értelmében társadalmi szerepet tölthessenek be.
A közérdekűségnek, az általános érvűségnek azonban már korábban is voltak itt
példamutatói: a Kerámiai Művésztelepről van szó, mely a maga nemében az egész
országban elsőnek tekinthető. Rendkívül örvendetes, hogy a Kishegyesen a megérzékített
gondolatot a látás szenzációja egészíti ki: tudniillik a képzőművészet eseményei, egy-egy
kiemelkedő alkotó tárlata évről évre szerves része az egyre gazdagabbá és változatosabbá
váló műsornak. Nem csoda hát, ha az iránta való érdeklődés és a vele kapcsolatos igény
növekvőben van.
VAJDA Gábor
(Magyar Szó, Kilátó, Újvidék, 1982. december 4., 17. old.)
