- A bölcsőhőz vezető csillagunk
- írta Csordás Mihály a HUNSOR délvidéki munkatásra
- a HUNSOR online cikke
- Úgy hallottuk, megszülettél, szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! (József Attila: Betlehemi királyok)
Majd kétezer évvel ezelőtt találták meg ők hárman, a királyok, követve a csillagot. Egyetértésben vándoroltak, közöttük a kerek képű szerecsen is, s ajándékot vittek egy csecsemőnek: aranyat, tömjént és mirhát… A kisdedre Betlehemben találtak rá, egy jászolban feküdt. Leborultak és hódoltak előtte. Vele is álmodtak, s hogy hollétét az őt megölni készülő Heródes királynak el ne árulják, más úton tértek haza országukba… Mily rövidke ez a kétezer év: máig is alig változott a világ! Igaz, mások lettek azóta a királyok, nemigen tartanak együtt a hosszú utakon, főként nem egy kisgyerek kedvéért, ám Heródesek azóta is vannak, akár itt a közvetlen közelségünkben, akik újszülötteket és anyákat ölnek meg, s nem is a Messiást és Máriát sejtik bennük, hanem csak egy más nemzet egyedeit. Félreértés persze bőven akadt a jövendölésekben is, mint a mostani történésekben. Heródes nyilván nem a Megváltótól félt, hanem a zsidók újszülött királyától. Megtévesztette a próféta, aki ekként kiált fel: "Te, Betlehem! Júda földje! Éppen nem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert belőled származik a fejedelem, aki népemet, Izraelt kormányozza." Ám az is lehet, hogy magát hitte Messiásnak Heródes; a Heródesek ugyanis hajlamosak a túlzásokra saját személyükkel kapcsolatban. S képviselve a rosszat, érdekes módon sohasem a másik, nagyobbik rosszban, hanem ellentétpárjában, a jóban látják a veszélyt. Pedig a jó alaptermészetéhez tartozik, hogy soha senkit nem bánt. Át- és átgondoljuk ismét és ismét a hatásában oly egyedülálló történetet, és ünnepeljük az istenember születését. Minél közelebb jutunk a szeretetben egymáshoz, annál fájóbb pofonokat üt arcunkra a megfékezhetetlen mulandóság. A bennünk lakozó jóság valahogy mégis megsemmisíthetetlen, hiába hagyják vérrel verejtékezni, ostorozzák meg, koronázzák tövissel és hordoztatják vele saját keresztjét a Golgotán, majd feszítik rá! Kiderül róla, hogy nem földi hatalom, amit meg lehetne dönteni, hanem valahogy másként kell értelmezni, mint a próféta szavát. S a lélek vonalán öröklődik át nemzedékről nemzedékre évezredeken, -milliókon át… Ki volt hát a csecsemő, akit a napkeleti bölcsek, közöttük a kerek képű szerecsenkirály, Júda fejedelmének hittek, és látva csillagát, siettek köszönteni? Vajon elmennek-e hozzá akkor is, ha tudják, hogy országa nem ebből a világból való? Hanem a bűntelenség, az emberszeretet birodalmából, ahol senki senkit nem bánt. A csillagot kevesen látták, de létezését sokan sejtették az elmúlt két évezredben, és tömegek tettek eleget hívásának. Népek, akik ekként eltaláltak a család szentélyéhez, a bölcsőhöz… Humanisták, akik kerülő úton távoznak, és csak a karácsonyi kisded és szeretteik számára léteznek…
Világok találkozása
írta Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatásra
a HUNSOR online cikke
Ilyenkor, október végén, a tél első fagyos lehelete perzseli meg a virágoskert fehér meg rozsdavörös krizantémjait, amelyeket az öröklét fényárban úszó kertjeibe szánt a velünk lassan múló emlékezet. A mindentudó asszonyok mentik persze a dércsípte, jó szagú virágokat kamrák és langymeleg pincék zugaiba, szárukat sós-cukros vízben áztatva, szirmaikat vízzel permetezve… Mert nagy ám a feladatuk: széppé tenni a múlandóságot, amellyel szemben hatástalan minden erő, kivéve az örökmécs lángját és a virágokat… Csonkig éghetnek a vaskos ünnepi gyertyák, amelyek közül a megszenteltek torokgyíkot űznek és más bajoktól védenek, ám, ha mindenszentek vagy halottak napján gyújtottuk meg őket, akkor ott pislognak örökre a keresztek tövében, rávilágítva egy-egy kedves arcra, amely már csak ilyenkor tekint ránk bepárásodó szemmel és legszebb álmainkban, ahol minden lehetséges, és nincsenek határok égi és földi birodalmak között. Járunk sírtól sírig együtt a mieinkkel vagy magányosan, már amilyen sorsot az élet ránk kirótt, ám körülöttünk így is úgy is ott az emlékezők részvétteljes közössége, amely osztozik velünk fájdalmunkban, bánatunkban. Egyazon ügyben lettünk valamennyien áldozatok; egyazon küzdelemnek vesztesei. Odahajolunk a keresztek fölé: múlandóságra ítélt halandók - életre született emberek. Benépesülnek a november eleji temetők, s bennük órákra jókká és együtt érzőkké válnak a rosszak és a közömbösök is, hiszen a végső beteljesüléssel szembe nem fordulhatnak; és a halottaknak ártani nem lehet. Ott, az utolsó lépés előtti nyugodt elrévedésünkben talán az őszinte önvizsgálatra is sort kerítünk - kik és mik vagyunk valójában, mit tettünk meg azokért, akikhez tartozunk, és mertünk-e kiállni a védtelen magányosok mellett, amikor bántalmazták őket? Fenségesek a halottak napi temetők: bennük átváltozik az ember, s nem érez gyűlöletet, hanem csak végtelen nagy szeretetet. Teljes lényével az örökre letávozottak felé fordul, s keresi alakjukat a ragyogó sírkertre boruló homályban. Bölcs tanítóink a keresztek lehetnek gyertyafény fölé magasodva. Szótlanságuk értelme a szelíd intelem: életre született az ember, s nem arra, hogy megfeszítsék. Sem a katolikus, sem a pravoszláv Jézusokat! Szülessenek bármilyen boldog földi birodalmak, kicsinyek vagy nagyságukban és pompájukban a mennyországgal vetekedők, utaink belőlük is a gyertyafényes temetőkbe vezetnek, ahol időleges és időtlen világok találkoznak össze.
Március idusán
írta Csordás Mihály a HUNSOR Délvidéki munkatásra
a HUNSOR online cikke
A télutó hűvösén átérződik a tavaszi langymeleg, éppúgy, mint másfél évszázada, amikor Petőfi hangját hordozta szárnyán határokon által a szél, és remélni csak a bátrak mertek, mint most is. Mert futhat is az ember a nehéz idők elől, de mindenét - kedvét, örömét és fájdalmát - nem viheti a hosszú útra, és a szülőföldből is legfőbb egy rögöt. Emelt fővel közlekedni a századokban - erre tanított meg bennünket Petőfi. S ha tudjuk ezt, akkor kedves barátaink nemcsak a jelen percek és napok bugyraiból kerülnek elő, hanem a történelem rejtett zugaiból is, s olykor használhatóbb választ adnak kérdéseinkre, mint a kortársak. Mert hiába tudakozódunk a sanyarú sorsunkban osztozóktól, mit miként cselekednének, hogyan terveznék a jövőjüket, amikor ők sem találják a legjobb megoldást… Máskor is észrevehettük volna, de ilyenkor március idusán mindenképpen felfigyelünk rá: csak a tiszta értékek maradnak fenn az idő rostáján. A jobbra és a szebbre való vágy ott parázslik a hamu alatt, s rokon szándékokra lelve felizzik azonnal, bizonyítva a legerősebb érvvel, a megmaradni akarással, hogy a gonosz századvég nem ölte ki belőlünk a legnemesebb érzést: a szeretetet. Igenis tiszta szívből és önzetlenül óhajtanak segíteni gyermekeken és felnőtteken az orvosok, szolgálják őket írók-tudósok… Még ha nekik is sokkal, de sokkal nehezebb ma, mint egykoron. A mindennapi kenyérért való küzdelmünkben elfeledkezünk gyakran ifjúságunk álmairól, nagy elhatározásairól… Arról, hogy lelkünk, gondolataink, szavaink, tetteink szabadságát nemcsak a báránybőrbe bújt farkasoktól, hanem a nemzettársaikat megalázni kívánó, velük manipulálni óhajtó öntelt "jótevőktől" is meg kell óvnunk, azoktól, akiknek áldásosnak hirdetett ténykedése nyomán darabjaira hullik, szétforgácsolódik minden egész. Nem mindig vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy felismeréseink szellemében alkossunk véleményt. Mások által kitalált eszményekre cseréljük fel a magunkéit, s talán már nem is vagyunk egészen biztosak helyességükben. Csak akkor ocsúdunk fel, ha ismét igazol bennünket a csalhatatlan ítész, az idő. Addigra persze már késő: elveszítettünk egy évre, kettőre, tízre magunkban Petőfit. Jelképiségével március 15-e nemzetünkhöz, a világszabadság géniuszához köt bennünket erős kötelékkel. Ha hagyjuk, a lényünket határozza meg.
Születés misztériuma
írta Csordás Mihály a HUNSOR Délvidéki munkatásra
a HUNSOR online cikke
Fogcsikargató fagyok társaságában közelít felénk a karácsony. Illendőségből itt-ott vakító fehérségű fátylat öltöttek a fenyőfák, utánozhatatlan szépségű jégvirágokkal függönyözték le magukat az ablakok, s rajtuk belül, a meleg szobában, valakinek a jövetelét várják… Aki majd megjön láthatatlanul, sok-sok biztos jelét adja ittlétének: szeretetet hoz a szívekbe, nyugalmat a lelkekbe, és ha telik neki rá: örök hálára kötelező ajándékokat a díszes karácsonyfa alá. A hála sorsunk vállalása; erős családi kötelék. Visszafelé irányul az időben, eleink felé; az örök kezdet felé… Érzése az egyetlen esélyünk, hogy kijussunk életünk szűkre szabott időkereteiből, vissza a múlt mélységeibe, őseink világába. A vendégváró figyelem ahhoz hasonlatos, amellyel az anya fogadja éppen megszülető gyermekét: benne a teljes lénye. A bölcső körül ott állnak megilletődve a többiek, akik majd hozzátartozói lesznek ennek a csecsemőnek; akik a magukénak vallják. Megérkezésének napjaiban minden érte történik, noha ő maga senkinek sem parancsol, senkitől sem kér… Éppen, mint a karácsonyi kisded - mondaná valaki. Ő is megszületik évről évre, az örök kezdés példájaként. A saját sorsának kiszolgáltatott ember pedig feledve fájdalmait, bepárásodó szemmel áll oda a kicsiny betlehemi jászolhoz, s szemléli az eléje táruló idillikus képet. Felnőttként soha, csak kicsi gyermekként kapaszkodhatunk fel testvérünk bölcsőjébe. A vattagyapjús báránykákat is mindhalálig gyermekszemmel nézzük, s mellettük ott érezzük mindazokat, akik beletartoztak egykori karácsonyainkba. Az egész falu egyetlen nagy szobává válik ilyenkor, s még a tél hidegét sem érezzük benne. Majd minden házacska ablakában ott villognak a fenyődíszek, olykor az udvarok és utcák fáin is.… Lovasszánok siklanak a csupafény estében, s itt is, ott is felcsendül a csengő. Mindenki és minden együtt van, s együtt is marad addig, amíg közülünk valaki is emlékszik rá. Nehéz időkben talán tompul az ünnep fénye; talán az ajándékok is kisebbek, és lelkünk nyugalma sem oly teljes. Ám a születés misztériumában mégis egymásra találunk.
Vágyaink teljesítője írta Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatásra
a HUNSOR online cikke
Éltető reménységgel és a sorscsapások okozta elkeseredéssel a szívünkben is vártuk már Mikulást, hogy nagyapánk kedves alakját magára öltve közelítsen felénk az örök béke csillaghonából. Az a csizmácskáját éjszakára az ajtó előtt hagyó örök gyermek, legyen kisleány vagy kisfiú, akinek kopott kabátocskájába igazán belekapaszkodni sem tud a gorombáskodó december eleji szél, a legcsodálatosabb mesékkel vetekedő álmok bűvöletében várja az ajándékokat, de talán még inkább azt, hogy megpillanthatja a minden titkok puttonyos emberét: a fehér szakállú Mikulást. Mi tagadás, többet vár e találkozástól, mint puszta találkozást a nagy jótevővel: azt, hogy néhány szavával, esetleg egy magához szorító gesztusával kiemelje a földi lét bizonytalanságából, s bevigye a boldogság és békesség boldog világába, amelyet általában szép jövőnek szokás nevezni. Hát még ha a rokonszenves figurában valaki egészen közeli hozzátartozóját ismeri fel, akiről tévesen azt hitte odáig, hogy nincs is már, mindenkorra eltávozott az öröklét honába. Mert hát kicsoda is Miklós püspök? Ártatlan gyermekek, folyton övéikért aggódó halk szavú öregek, de legfőképpen a kicsinyük mosolyát, sírását leső anyák legrejtettebb vágyainak a teljesítője. S hittük éppen három éve, hogy talán lesz a külhoni magyaroké is, akik a kettős állampolgárság ajándékát várták tőle december 5-én, hogy 6-án (Mikulás napján) már ünnep honolhasson a szívükben? Most pedig reméljük, hogy ezt az ünnepet mégis meghozzák számunkra az elkövetkező hónapok, évek… S ha szülőházunk szobáinak falának családi képeiről az a kedves, ábrándos szemű fiatalasszony (szájával is "néző" gyönyörű gyermekével a karján) megáll az ezredforduló világokat egymástól elválasztó díszes kerítésénél, és eltekint a messzeség felé, vajon milyen ajándékot is vár családjának a jóságos vándorpüspöktől? Egészséget, békességet és boldogságot… Annak az egyszeri kislánynak vagy kisfiúnak pedig azt kívánja, hogy felnőttként olyanná váljon, mint a Mikulás! Jól tudja ő: minden dolgok lényege abban a képességünkben rejlik, hogy a legrosszabb körülmények között is megmaradjunk jónak, másoknak örömet okozónak… Fújjanak bármilyen hideg szelek, legyen bármekkora az égzengés, megtaláljuk azokat, akiknek segítenünk kell. A bácskai-bánáti gyermekek is rövidesen kirakják hát cipőcskéiket-csizmácskáikat azokra a bizonyos küszöbökre. Ezek agyontaposottak, kopottak, színevesztettek lesznek. Mintha azé a bizonyos betlehemi szegény kisfiúé lennének…
Kiáltás a kertből
írta Csordás Mihály a HUNSOR Délvidéki munkatásra
a HUNSOR online cikke
Rekviem önmagunkért Kishegyes születésnapján Ízlelgetem így egyben a szót, a születésnapját a tavasz első napján ünneplő, itt a telecskai dombok szoros ölelésében földöntúli örömökre váróan megfeszülő települését: tavaszfalu. Örülök, hogy nem a jelzős szerkezet jutott eszembe, amely ugyancsak találó lehetne: hegyes tavasz. Csípős, szúrós és olykor könnyünket az arcunkra fagyasztó évszak. Ha csak embereit nézném, a kétkedő természetű, velünk sem kacagni, sem zokogni nem tudó zsellérivadékokat, még cifrázhatnám is a nevet, kivonva belőle az ébredő nap fényét, melegét… Nem teszem; nem bontom hétezer kicsiny gondjára, fájdalmára, álmára a köröző Körösöktől a táj testét érrendszerként átszövő Krivajáig 1769-ben ideérkező dolgos, de öntörvényű népességet. Most újra eljött a kikelet, s -- boldog keresztelők meg lelkünkből görcsös marokkal darabokat kegyetlenül kitépő temetések után -- egybefog ismét minden nemes szándékot, tisztes akarást. Megtartani magunknak ezt a Kálváriadombról oly félelmetesen szépnek látszó falut, által a 48-as szabadságharc éppen itt megvívott utolsó győztes csatáján, el a történelem számunkra mindig csak veszteséget hozó sok-sok békeszerződésééig, talán egykor Ibsen határoknál meg nem torpanó álmának megvalósulásáig is, aki oly elegánsan mondotta ki, senkit meg nem bántva: "Nincsen kertem, csak erdeim és mezeim vannak…" A temetődombról szeretem nézni a völgyet, mint néztem a napokban is, a március 15-ei megemlékezésen, emlékmű-koszorúzáson. Ahonnan csak az marad meg a szemnek, ami szép. Szemlélem ragyogó reggeleken és vöröslő estéken. Alig jár erre valaki, s aki jön, azt is eljegyezte magának a magány. Nem kell szólni hozzá, ha sír; ha a hideg kövekre borulva zokog rázkódó háttal! Hagyni kell, van neki miért! Felmérhetetlen lehet az ő vesztesége. És aztán azt sem könnyű megértenünk, ki is veszítette el a másikat: vajon az, aki itt maradt a gondok peremén, vagy aki elment boldogabb mennybéli tájakra? Lent, a girbe-görbe utcákon kimért a köszönés, takaréklángon tartott a szó. Izzanak a belső indulatok, amelyekről eldönteni sem lehet, hogy egymásba szerelmesedők vajon vagy egymást üldözők. Ebben a háborús évtized nyomasztotta vég nélküli időben és a csodálatos völgykatlanba szorított térben furcsa módon kiegyenlítődik szeretet és gyűlölet. Másfél évszázada sem férnek össze az emberek, csak kiismerték egymást. Közülük a legkülönbeket hagyták távozni távoli vidékek felé, mintha féltek volna tőlük. Utánuk tekintettek, s megnyugodva látták ködbe vészni a fekete bárányt. Csak jóval később döbbennek rá: a hiánya által ők válnak kevesebbé. Ha megkérdené tőlük a költő, "nekünk (tényleg) Mohács kell?", talán bólintanának. De hát nem ez Kishegyes, nem az útnak indító! Sok-sok írója tanúsítja, hogy éppen ellenkezőleg: a hazaváró. Az állandóság is, az egyetlen biztos pont Dél-Afrikától - Amerikán át - Német- és Magyarországig. S így már szeretni lehet. Nem ismeri a falut az, aki még nem látta élni a temetőket csendes délutánokon, amikor fonnyadt eres kezek matatnak az avarral belepett hantokon. Csak egy lépést kell még tenni visszafelé, hogy a súlyos szürke kövek megmozduljanak, és feltámadjanak az ősök - mondákban, mesékben, babonákban… Egy törékeny, bájos leány az esten versemet lenyűgöző egyszerűséggel és kristálytiszta magyarsággal szavalva győzött meg róla, mennyire érdemes kishegyesinek lenni, és hogy ezt a pozíciót sohasem szabad feladni. Már hátitáskás gyermekkorunkban - az iskolából mindennap a Kálvária zöld pázsitjára sietve - pontosan éreztük a különbséget a falusi és városi temetők között. Az elsőkben forrón sütött a nap, haragos zöld fű nőtt, és ember kiválóan érezhette magát. Az elmúlás városi kertjeinek hangulata ezzel szemben mindig nyomasztott. A rokonok - hosszú fekete szoknyás nagynénik - oda is gyakran magukkal vittek bennünket. Sötét árnyékban bolyongtunk, méltóságteljes és egyben félelmetes márványkövek között. Otthon jó érzéssel állapítottam meg: nálunk nincs árnyék, és sokkal kisebbek a kövek. Egyformán aprók és szürkék voltak, mint ahogy szinte mind hasonlítottunk egymásra mi faluszéli gyerekek, sőt az apáink, nagyapáink is. Egy-egy vasárnap délutánon, ha ritkán vendégek érkeztek hozzánk vidékről, apai nagyapám - egy tanyasi paraszttanító rejtett ambíciói éltek midig benne - a savanyú vörös bor után megtörölte bajuszát, aztán megszólalt: -- No, akkó tán gyerünk ki egy fordulóra a temetőbe! Mi előrelovagoltunk a bokáig érő meleg porban, aztán hogy kint beértek bennünket a felnőttek, megálltunk a széthasadt domb peremén, és lenéztünk a kis szürke házacskákra, amelyek közül csak a templom tornya emelkedett ki egy fejjel. Úgy uralta a völgyet, mint hegy tetejét a kápolna, amelyet valamikor a régi világban épített lelki békéje érdekében a környék leggazdagabb földesura. Aztán a képen jól kivehető volt a főutca, a többinél magasabb házaival. Szoros rokonságot tartott a márványsírokkal, amelyek a bejárati kaputól a kápolnáig húzódtak. Míg nagyapám a pipája szárával mutogatta a látnivalókat, a rokonok álmélkodtak. Mi közben a temetőárokban verődtünk össze, ágakat vagdostunk le a sűrű bodzabokrokról, és kedvünkre vertük velük egymást. Általában indiáncsatákat vívtunk. Cooper-könyveket olvastunk akkoriban. Később, nagyapa távoztával, a rokonok fiatalabb nemzedékének korában - ekkoriban tanítónak, hivatalnoknak illett lenni, ha adott magára valamit az ember - már minden szégyenkezés nélkül pokrócot terítettünk a fűre, kényelmesen leheveredtünk, és uzsonnát eszegettünk az efféle látogatásokkor. A szertartásos sétákból kirándulás lett: jó levegőt óhajtottak szívni a "finom" városiak - apámé a jelző, ő nem is jött velünk. Meglazultak a házi törvények is. Az ebédek események nélkül zajlottak. Korábban, ha nagyanyám a megszokottnál melegebben tálalta fel a levest, azt semmiféle védőszent az udvar közepére való repüléstől meg nem mentette. Még csak zsörtölődés sem volt. "Jöhet a másik!" - mondta hangját tompítva pedagógiai hajlamú, kis töpörödött Csordás nagyapó. Repülő tányérok és fazekak kavalkádjából mégis csak az emberi szó maradt meg, a miéink hangja, mint egy CD-lemezen anyám egyórás meséje az életéről, az életünkről, amelyet két hozzám Újvidékről kijövő rádióriporter, Nánási Anikó és Ternovácz István vett terven kívül magnetofonszalagra, és adott is műsorba sokkal előbb, mint a velem készített interjút. Apám hangja is felvisszhangzik az idő távolából, amint kertünk százéves körtefája alatt a harsogóan zöld füvet unokái nyuszikáinak kaszálva erős basszusán bekiált nekem a szülői ház teraszára, ahol írógépemet püfölöm: "Kisfiam…!" Az a körtefa alatt leltük meg apró gyermekként mindig a húsvéti nyusziajándékokat. A mézédes gyümölcsöt termő fát egykor még az első világháborúból betegen hazatántorgó, de a régi fényképeken szálfaegyenesen álló, kackiásra pödört bajszú, híre szerint pedig a fehérnépet soha meg nem vető Deák Mihály nagyapám ültetett. Húsvéttájt annyi a virág rajta, hogy fehérségével gyémánttá változtatja a lemenő napot. Ugyanaz a nap: ünnepe tavasznak és falunak. Ugyanaz a szellő: kibont rügyeket és lobogtat lángot. Ugyanaz az otthon: anyáink és apáink arcmásával a párnán, mint Jézuséval a bibliai törölközőn. Lehet minden és semmi. Lám: falu lehet maga a tavasz. Elődeink tudták, mikor is kell Békésszentandrásról e völgybe jönniük, érkezniük. Rögtön munkához láttak. A tavasz pedig sohasem hagyta őket cserben. Talán egyszer majd mi is megtanulunk hűek lenni hozzá. Kishegyesen, március 18-án - három nappal megelőzve a hétfőre eső születésnapot -- nagyszabású fényképkiállítás és a kishegyesi származású írók legismertebbjeit felsorakoztató pompás művelődési műsor keretében ünnepelték meg a falu napját. A nagyszabású ünnepségen részt vettek a Kárpát-medence Hegyes nevű településeinek és a testvérfalvaknak, Békésszentandrásnak és Kelebiának a képviselői is.
Kívül az eltévedt időn
a HUNSOR online cikke
írta Dr. Csordás Mihály
a HUNSOR Délvidéki munkatársa
Kishegyes újratelepítésének 234. évfordulóján
Nehéz terhüktől nyikorgó társzekerek tartanak délre Békés megyéből 1769 szeszélyes tavaszi sötét éjszakáiban és borongós nappalaiban, hogy a nyolcvanegy család -- megérkezve a Bácsér festői szépségű völgyébe -- csatlakozzon azokhoz, akik már itt éltek a Hegyesthwrol nevű pusztában, amellyel egy 1476-ból származó írásos emlékben találkozunk először. Kiderül ebből, hogy Nagy- és Kishegyes 1462 és 76 között létesülhetett.
A történelemkönyvekből és helytörténeti feldolgozásokból persze tudjuk, hogy e két település egyikének még a tizenhatodik század végén is csupán száznál valamivel több, a másikának pedig párral kevesebb lakosa volt, összesen tehát nagyjából kétszáz. Mindkét közösség templomot épített magának. Sajnos, nehéz napokat hozott a viruló táj szorgos lakóira mind az óriási emberáldozatot követelő és anyagi kárt okozó Dózsa-féle felkelés, mind a mohácsi vész, hiszen az utóbbit követően a tájon vonultak át a győztes török seregek. De nagy csapást mért a két falura 1526-ban és 27-ben a Szabadka főterén ma fehér márványban pompázó Jovan Nenad Crni, a Fekete cár is. Így aztán a vidék fokozatosan kihalt.
A XVI. század derekán, a "szegedi veszedelem" idején, röszkeiek menekültek a török elől ide, de aztán lassan vissza is költöztek falujukba. Sokak mások után helyükbe 1769-ben a békésszentandrási telepesek jöttek, sőt a helytörténészek egy második telepítésről is tudnak, amelynek során hét évvel az első után Hont és Nógrád megyékből érkeztek ide magyarok, de elszórtan egész Magyarországról (a legtöbben Bács-Bodrog vármegyéből), sőt más ajkúak külföldről is (csak nyolcan Németországból).
Lépjünk akár kicsit vagy nagyot a térben és időben: csupa személyes vagy történelmi emlék! Utunk a Bácsér (ma Krivaja) patak által átszelt faluközpontból csak nyugat irányába, a Kávária temető felé vezethet, fel arra a dombra, amelytől nem messzire eshetett az egykori Várhegy. Ebből termelt ki sok téglát a lakosság otthona megépítéséhez. Rajta templomocska magasodott a középkorban, kicsiny temető ölelésében. Most a tragikus sorsú földbirtokos, Pecze Ferkó kápolnája áll a temetődomb tetején, a magyar szabadságharc utolsó győztes csatájának a tiszteletére emelt hatalmas gránit emlékmű szomszédságában, amely az ütközet helyszínén felállított eredetit helyettesíti itt. A Pecze kastély délnyugatra innen hever romjaiban.
Nagyhegyes helyének irányában omladozik a környék egyik legszebb kirándulóhelye, a Velker tanya, ahova diákként annyit jártunk. A kaszálókon át csordogál a szikkadozó és bűzlő vizű Krivaja, amelyben apáink fürödtek még és halásztak, sőt több kilós csukákat meg pontyokat fogtunk magunk is gyermekkorunkban, és öblös csónakokon jártuk a vizet.
Valami történt mostanság az idővel: eltévedt, kikerüli ezt a nemrég még hétezer lelket számláló falut. Az iparosodás tönkretette folyócskáját, az időtlenség pedig az iparát és mezőgazdaságát. Házai megkoptak, utcái elgazosodtak. A társzekereken érkező lakói most két és fél évszázad távolában nem lelik a Kánaánt.
Pedig a lelkekben itt van. Egy barátom legalább huszonöt íróját számolta össze Kishegyesnek. Szelleme a magasságokig ér fel hát. Csak a mélységekben nyiladozik alatta a föld. Rá kell döbbennie: nem volt elég megszületnie, hanem élnie kell! S nem elengedni, hanem megtartani övéit. A legjobbakat is. Azokat, akik lakóit a Kánaánig elvezetik.
(A vajdasági Kishegyes a tavasz első napján, március 21-én ünnepli a falu napját.)
ÖRÖK SZÉP ÁLOM
„Anya az Isten neve a gyermekek szájában és szívében.”
(W. M. Thackeray)
Egy régi-régi történet sok mindenért lehet jelenünk kifejezője: ismétlődnek a dolgok, és mi magunk is múltunkkal vagyunk azonosak…
Ilonka, a nyolcvanegyedik életévét taposó bácskai asszony, aki gyermekeinek és unokáinak oly sok Mikulás-ajándékot készítgetett apró cipőcskékbe az elmúlt évtizedek során, piciny kislányként egykor éppen Mikulásnak tette fel élete egyik első nagy-nagy kérdését: ”Mi van most?”
A választ senki sem adhatta meg neki, mert a kérdés is szigorúan titkos volt, bezárva kicsiny világának hétpecsétes páncélszekrényébe.
Édesapja már nem élt Ilonkának, mert éppen csak hazatért az első világháborúból, s máris elvitte ott szerzett betegsége. Édesanyja egyedül nevelte hat gyermekét, akikből a legkisebbnek inkább nem beszélt a Mikulásról, minthogy fölösleges ábrándozásra serkentse… Mert a gazdaházaknál végzett mosás-takarítás szerény díjából édességre igazán nem tellett.
Ám Ilonka mégis tudott a Mikulásról. Mert az iskolában társai sokat emlegették, főként december első napjaiban, éppen amikor előkerültek rejtekhelyükről a szebbnél szebb kiscsizmák. Csak Ilonkáé nem akart sehogy sem előkerülni.
A nagy-nagy várakozás első esztendejében arra gondolt, hogy ő rontott el valamit, ezért kerülte el házuk táját a Mikulás. Megfordult kis fejecskéjében, hogy talán nem tette ki idejében kopott cipőcskéjét, vagy nem fényesítette ki kellőképpen…
Amikor aztán a következő évben ismét állandó beszédtéma lett az iskolában a Mikulás, csábítóbbnál csábítóbb ajándékaival, Ilonka lelkében is megszületett az elhatározás: ő is kiteszi a virágoskertbe agyonra tisztított kicsiny lábbelijét! Senkinek semmit sem szólt, hanem cselekedett. S a másnap reggeli nagy meglepetésbe vetett töretlen hittel aludt el.
Ilonka azon az éjszakán nagy tábla csokoládéról, hajas babáról, meleg és szép téli holmiról álmodott.
Reggel korán ébredt, s lábujjhegyen kilopakodott a virágoskertbe. Nézte, mit hozott a Mikulás.
A kis cipőcskék üresen tátongva várták.
És ekkor fogalmazódott meg benne élete első nagy sorskérdése: „Mi van most?”
Fel nem foghatta, mi történhetett. Vajon rosszabb ő, mint mások?
Csak sokára döbbent rá, hogy a hibát nem ő követte el. A Mikulás tévedhetett el. Bizonyára rosszul igazították útba.
Ilonka, az Édesanyám, amióta felnőtt lett, igyekszik minél több terhet levenni az öreg püspök válláról. Három esztendeje, éppen Mikulás napján szemére települő örök szép álmának megkezdéséig is ezt tette, fekvő betegen, a puszta létével pótolva a pótolhatatlant. Kérdésére továbbra is együtt várjuk a választ.
TAVASZVÁRÓBAN
Nézem, nézegetem anyám viruló kertjét és megállapítom magamban: csak itthon igazán tavasz a tavasz. Orromban érzem illatát a fűnek, sarjadó herelevélnek, párolgó rögnek… És a Kálvária hegyről fürkésző tekintettel simogatom a csöndes kis szegény falu kopott-vedlő házait. Sorsára hagyottan maradt most kicsit…
A messzi távolból jön a telefonhívás, s az idős nagynéni vékony hangja akad bele a múló időbe: mi is van felénk most, vajon hideg vagy meleg, nappal vagy éjszaka. Eltévelyeg az ember, ha távoli tájakra, sőt világrészekre vándorol. És lám, ott is hiányát érzi a kishegyesi zöldellő kertnek a százesztendős görbe körtefával, az áprilisi és májusi esőknek meg szivárványnak, a sok rokonnak és ismerősnek…
Elveszítjük sorra a legjobb gyermekkori barátainkat: ki meghalt, mert fogadásból megivott egy liter konyakot, ki más országba költözött, ki visszavonhatatlanul megváltozott… Vigaszul mondhatom a falubeli írónak, aki minden tárcájában hazafelé igyekszik, hogy ott helyben sem őrizhetünk meg magunk körül mindenkit és mindent. A távolságok nem csupán kilométerekben mérhetők, hanem sokszor bizony a becsület megnevezhetetlen mértékegységében. Akinek megvan hozzá a kellőképpen érzékeny „műszere”, csak az képes érzékelni közelséget és távolságot.
Valahogy majdcsak beleékelődünk az idő repedéseibe, hogy az újabb és újabb tavaszok itt találjanak majd bennünket! Bemondja a rádió, mutatja a televízió: két erő tobzódik az asszonyok énekében és a lányok-fiúk táncában, az örök ifjúságé és az eltéphetetlen gyökerű hagyományoké.
Jól mutatnak ott a bácskai tavaszban a tarka szoknyák. Kedves kis palóc figurák ficánkolnak a zene ritmusára. Közöttük lám a mindig mosolygós Marásek Gáspár is, aki egyszer Pécsre vitt magával valami népzenei hármas találkozóra: svédek, helybeliek és Gazsi palócai ismerkedtek egymással. Ekkor láttam meg ott azt, amit csak ebben a különös párhuzamban lehetett észrevenni: mennyivel eredetibbek és igazabbak a mi bácskertesi népi értékeink a svédekéinél, kik szintén nagyon kedvesek és megnyerők voltak, csak meseszerű, tarka szépségüknek semmi köze az ősi hagyományokhoz.
A tavasz pedig közeledik lassan a kertek felől. Megáll majd a Kálvária temető messze fehérlő köveinél, elidőzik kicsit, s dalra fakasztja az orgonabokrok feketerigóit. Ha lelket gyönyörködtető szemlélődésünkben kezünkkel rátámaszkodunk egy keresztre, melegét már benne érezzük.
TAVASZFALU
Ízlelgetem így egyben a szót, s kicsit vigasztalom magam vele. Örülök, hogy nem a jelzős szerkezet jutott eszembe: hegyes tavasz. Pedig ha csak az embereket nézném, a kétkedő természetű, örülni egymásnak alig tudó zsellérivadékokat, még cifrázhatnám is az évszaknevet, kivonva belőle az ébredő nap fényét, melegét…
Nem teszem; nem bontom hétezer kicsiny gondjára, fájdalmára, álmára a települést. Most újra eljött a kikelet, és egybefog minden szándékot, tisztes akarást. Sok esztendő után válhatnak-e közössé ezek itt ebben a szél óvta völgyben, vagy meddő minden remény az összefogásra?
A temetőhegyről (ahol a magyar szabadságharc utolsó győztes csatája tiszteletére emelt emlékmű is áll) szeretem nézni a völgyet – onnan nem marad meg a szemnek csak az, ami szép. Szemlélem ragyogó reggeleken és vöröslő estéken. Alig jár erre valaki, s aki jön, azt is eljegyzi magának ilyenkor a magány. Nem kell szólni hozzá, elég egy intés, biccentés…
Lent, a sajátos görbe utcákon is kimért a köszönés, takaréklángon tartott a szó, félresiklik a pillantás. Másfél évszázada még nem szoktak össze az emberek, csak kiismerték egymást. Közülük a legkülönbeket hagyták távozni távoli tájak felé, mintha féltek volna tőlük. Utánuk tekintettek, s megnyugodva látták ködbe vészni a fekete bárányt.
De hát nem csak ez Kishegyes, nem csupán az útnak indító! Sok-sok írója tanúsítja, hogy éppen ellenkezőleg: a hazaváró is. Az állandóság, az egyetlen biztos pont. S így már szeretni lehet.
Ugyanaz a nap: ünnepe tavasznak és falunak. Ugyanaz a szellő: kibont rügyeket és lobogtat lángot. Ugyanaz az otthon: lehet minden és semmi.
És lám: a falu lehet maga a tavasz. Elődeink tudták, mikor kell e völgybe jönniük, érkezniük. Rögtön munkához láttak. A tavasz pedig sohasem hagyta őket cserben. S talán majd az utódok is megtanulnak hűek lenni hozzá.
„AZ A RONGYOS RÉGI…”
Egy rokonszenves riporternő kérdezte tőlem a „régi” 7 NAP agóniájáról és az utódlapok születéséréről faggatva: megérte-e vajon az írott szó becsületéért két éve kezdett küzdelem, ha immár csak eddig tarthatott, hiszen pénzhiány miatt már többedik hete nem jelenhet meg az újság?
Megérte bizony, nagyon megérte – válaszoltam meggyőződéssel -- , s szép lenne bármikor újrakezdeni. Sőt nem csupán az a két esztendő, hanem az a négy-öt hónap is, amely létünk meghosszabbítása volt a kilátástalanság pillanataitól, amelyekben akkori igazgatónk és főkönyvelőnk elhagyott bennünket. Ők jól látták már akkor, hogy menekvés nincs a teljes elszegényedéstől, amelynek valamelyik szégyenletes napján azt mondja majd a nyomda: ne tovább! S valóban, amikor majdnem teljes egészében kiegyenlítettük tartozásunkat, roto- és fedőlappapírt küldtünk a sokszorosításra váró, előkészített új szám kinyomtatásához, a Fórum tényleg úgy döntött: nem lesz 7 NAP, ha régi hűséges partnere nem előlegezi meg számára a nyomdai alapanyagok (festék, lemezek, filmek stb.) árát (mintegy kétszázhetven milliárd dinárt)…
Nem előlegezhettük meg, mert legjobb esetben is csak két hét múltával kaptuk meg az eladásból származó pénzt: az alapítótól érkező támogatás pedig költségvetésünknek mindössze a 2,18 %-át tette ki, vele tehát nem sokat lehetett kezdeni.
Szigorúan gazdasági szempontból a nyomdának igaza is volt, van. Csakhogy vállalataink már régesrég nem a gazdasági törvényszerűségek szerint működnek, hanem az ilyen-olyan segítség révén.
Rádöbbentünk: partnereinkre, versenytársainkra csak addig számíthatunk, amíg pénzzel rendelkezünk. Amikor aztán egy-két szám megjelenése elmaradt, minden esélyünk megszűnt (komoly segítség nélkül) a megmaradásra, hiszen az eladásból nem származott több jövedelmünk. Igazgatóbizottságunk tekintélyes és befolyásos tagjai megkíséreltek szponzort szerezni legalább néhány szám kiadásához, de a következő ülésen lógó orral jelentették, hogy sehol sincs pénz…
Itt állunk hát, megvívott küzdelmeink után magunkra hagyottan. Illetve saját munkatársunk által lecsapkodva kicsit sárral, mert hát egészségesnek beharangozott kezdeményezés nyomán új lap van születőben, és beindítását csakis annak a „rongyos réginek” a bemocskolása előzhette meg… Teljesen feleslegesen, mert az ÚJ HÉT NAP-nak mindannyian csak a legjobbakat kívánjuk! A legjobbakat és azt, hogy tovább létezzen, mint ez a régi, amely jobb idők érkeztével talán majd főnixmadárként éled újra hamvaiból.
Személy szerint az ÚJ HÉT NAP táborához csatlakozni egyrészt a kihagyottak, „kifelejtettek” iránti szolidaritásból, másrészt kissé baljós előérzeteim miatt nem tudtam. Furcsállottam ugyanis a modort, amellyel a születő hétközséges vagy szabadkás hetilap (házi)gazdája a szerkesztőséggel, annak legális szerveivel tárgyalt, s ahogyan tagjait a mostani irodákból kidobta. Furcsállottam, s ennek következményeit magam viselem. (Alapítói döntés híján amúgy sem származtathattam át a lapot az ÚJ HÉT NAP-ot beindító magánvállalatnak, ahogyan kérték tőlem.)
Csöbörből vödörbe kerülni nem szeretnék. Az olvasókkal együtt a régi 7 NAP tisztességről, tárgyilagosságáról, pártatlanságáról, humanizmusáról és minden (kisországos és nagyközségi) hatalomtól való függetlenségéről álmodom tovább.
(Magyar Szó, 1993. szeptember 23.)
(Független Délvidék, Baja, 1993. szeptember 29.)
(Keleti Napló, Kassa, 1993. október 7.)
