A 41. hagyományos Csépe-emléknapok – mindenkinek Kishegyesen
HAZATÉR, KI PIHENNI VÁGYIK
Óriási számú közönség előtt az aradi tizenhármak napján megtartották a Fehér Ferenc,
Herceg János és Urbán János, meg a négy évtizeddel ezelőtti helybeli értelmiségiek és közéleti
személyiségek által létrehozott tradicionális Csépe-napok zárórendezvényét, szentmisén vettek
részt, majd megkoszorúzták a magyar szabadságharc emlékművét
A magyar szellemi hagyományokhoz, tematikai sokrétűséghez és az egész Kárpát-medence
művészeti értékeihez eltántoríthatatlanul ragaszkodó értelmiségiek, az őstehetségnek tartott
parasztköltő rokonsága (Hinteregger Márta, Csépe unokahúga, Németországból szülőfaluja honlapján
üdvözölte a továbbfolytatásra tett erőfeszítéseket) részvételével, és a manifesztációt fenntartás
nélkül támogató önkormányzat igen tiszteletre méltó kiállása mellett nagy sikerrel megtartották
az immár négy évtizede múltú Csépe-emléknapok zárórendezvényét. A magas színvonalú,
változatos tudományterületeket érintő találkozón dr. Fodor Katalin, a budapesti Eötvös Loránd
tudományegetem nagy tekintélyű tanára Csépe Imre prózájának tájnyelvi vonatkozásairól értekezett,
dr. Lábadi Károly, az eszéki egyetem magyar tanszékének alapító professzora a szlavóniai magyarság
szellemi értékeiről és megmaradásának feltételeiről tartott filmvetítéssel illusztrált remek előadást,
dr. Zelliger Erzsébet, ugyancsak a budapesti ELTE szakmai körökben elismert tanárnője (akinél még
e sorok papírra vetője is vizsgázott egykoron a neves tanintézet hallgatójaként) pedig az említett
egyetem nyelvészeti szakkörének szerémségi nyelvjárásgyűjtő útjáról beszélt.
A világ számos tájáról (természetesen elsősorban községünk mindhárom falujából, azután
a vajdasági helységekből, Magyarország számos településéről, Horvátországból, Ausztriából és
Németországból) érkezett érdeklődők nemcsak a tartalmas előadásokat élvezhették, hanem a vers-
és prózamondók produkcióit is. A kishegyesi származású írók és költők műveit két kiscserkész,
Kratok Rebeka és Papp Elemér, majd a tehetségét számos alkalommal bizonyító Fontányi Emília és
a profi előadónak számító, Radnóti Miklós-díjas (bácstopolyai) Verbászi Betty adta elő. A szervezők
feltett szándéka, hogy -- megszívlelve az illető alkotók nevét egybegyűjtő Vigh Rudolf író és költő
javaslatát – ezeknek az íróknak és költőknek emléktáblát állítsanak a falu központjában, amely
indítványozást az önkormányzat is egyértelműen támogatja.
Élvezettel hallgathatták hát a jelenlevők Csépe Imrének, a száz éve született Dudás Kálmánnak,
a második világháború borzalmait átélt dr. Csabai Istvánnak, a betegsége miatt eljönni nem tudó, de
a rendezvény megtartásának szívből örülő Németh Istvánnak, szülőfaluja szeretett díszpolgárának, a
Kalocsán még Matisa László és jómagam látogatását súlyos betegen is fogadó és nekünk interjút adó
Cziráky Imrének, az Amerikában is csak szülőfalujára gondoló Skallák Illésnek (akinek Budapesten
jelent meg Vallomások című könyve), és a Magyar Szó novellapályázatának megnyerésével
egyértelműen magát prózaírásunk és költészetünk élvonalába felküzdő Vigh Rudolfnak, Kishegyes
díszpolgárának a verseit és prózáját, kiváló előadók tolmácsolásában. (A többiek a ránk következő
emléknapokon kerülnek sorra.)
A rendezvény megnyitására hetekkel ezelőtt Nikowitz Oszkár magyar nagykövetet kérte fel
a szervező, ám mivel neki Elemérre kellett mennie a nemzeti gyásznap alkalmából, ígéretet tett
arra, hogy maga helyett valaki mást küld Kishegyesre. Korsós Tamás szabadkai főkonzulra gondolt,
aki azonban balesetet szenvedett, törött bordákkal ágyba került, így helyettük dr. Juhász Dezső
intézetigazgató egyetemi tanár, az ELTE nyelvészeti tanszékeinek a vezetője helyezte el az emlékezés
koszorúját Csépe Imrének a könyvtár falán elhelyezett emléktáblájára. Kishegyes község nevében
dr. Celluska Erzsébet községi elnökasszony és Vladimir Lopičić elnökhelyettes koszorúzott, majd a
Európai Dél-Alföldi Regionális Alapítvány képviseletében Ferenczi Ildikó elnökasszony, az Eötvös
Loránd Tudományegyetem nevében pedig dr. Zelliger Erzsébet egyetemi tanár.
Megnyitó beszédében mondotta dr. Celluska Frindik Erzsébet: „Mindig jó és nemes érzés a
fárasztó hétköznapok után a szellem, a tudás és a művészet világába kirándulni, és mi ezt tesszük
most itt a saját községünkben, amely besugározza a világ minden pontját, ahol magyarok és a magyar
kultúra iránt érdeklődők élnek, akik akár eredetiben, akár fordításban olvassák községünk íróinak
műveit, azután csodálják képzőművészeink alkotásait, kiváló zenészeink, énekeseink, szavalóink,
prózamondóink és népi táncosaink teljesítményeit… Mert mint nagyra értékelt akadémikusunk, Bori
Imre, az emlékbizottság egyik múltbeli elnöke mondotta és írta le egykoron: „tehetségtermő táj ez,
ahol garmadával születnek a kiváló elmék”. Közülük való az őstehetségnek tartott Csépe Imre is,
akiről a külhoni magyarság irodalmát legjobban ismerő kiváló egyetemi tanár, a magyar irodalom
utazó nagykövete – aki egyszer Csépe Imréről tartott előadást nálunk, aztán egy évtized múlva a 100
éve született Dudás Kálmánról – , Czine Mihály irodalomtörténész is elismerően írt, őt Veres Péterhez
és Szabó Pálhoz, a népi irodalom kiemelkedő alakjaihoz hasonlítva. (Csépe egyébként többször
találkozott is Veres Péterrel, aki meglátogatta őt itt a Bácskában.)”
A színház előcsarnokában a közelmúltban elhunyt Csernus László emlékkiállítását, Fekete
Kormos Kinga festményeinek tárlatát, Fürsztner Etelka kézimunkáit és Sípos Mihály fafaragásait
csodálhatta meg a közönség, amelyet dr. Szőke Anna kalauzolt el a sok értékes alkotás között.
Szentmisén vettek részt ezután a 41. Csépe-emléknapok központi ünnepségének vendégei,
majd kivonultak a Nyugati Temetőben levő monumentális emlékműhöz, és az aradi tizenhárom
vértanúra emlékezve megkoszorúzták azt. Itt mondotta dr. Celluska Erzsébet: „Kishegyes község
minden lakosa nevében helyezzük el most a tisztelet koszorúját a magyarság GYÁSZNAPJÁ-n ennél
az emlékműnél, emlékezve a tizenhárom aradi vértanúra, akik között voltak tájunkról származó
emberek is, magyarok, szerbek egyaránt.
A különös véletlen hozta a szerencsés egybeesést a 41. hagyományos Csépe-napok
zárórendezvénye és az aradi tizenhárom vértanúra való megemlékezés között, mégpedig úgy,
hogy községünk polgárai, az összesereglett írók, Csépe Imre rokonsága, az irodalomkedvelők és a
községhez tartozó minden település képviselői tiszteleghetnek ez az emlékmű előtt, a Budapestről
érkezett autóbusznyi egyetemi hallgató és kedves tanáraik pedig közelebbről megismerhetik
Községünket, amely magyarországi terminológiával élve egy kistérségnek felel meg.
Hajtsunk hát fejet a mártírok emléke előtt, és tiszteletünk jeléül helyezzük el itt az emlékezés
koszorúját.”
Fülünkben ott cseng Csépe szava az idő távolából: „hazatér, ki pihenni vágyik”.
CSORDÁS Mihály
 | ||
|
 | ||
|
 | ||
|
 |
| Zelliger Erzsébet budapesti egyetemi tanár, a könyvtár emléktáblájánál |
 |
| A vendégek csoportja |
 | ||
 | |||
|
 |
| Az önkormányzat képviselőinek csoportja |
 | |||
|
 | ||
|
 | ||
|
 | ||
|
 |
 | ||
|
 |
| A résztvevők megtekintik a kiállításokat, tárlatokat |
 |
| A jelenlevők a megnyitó beszédet hallgatják |
 |
| Szegedi vendégek a szervezővel |
Vajdaság egyik legszínvonalasabb és legtömegesebb irodalmi rendezvényévé nőtte ki magát a kishegyesi Csépe-napok
„HOGY FALUMBA ÉRJEK AZ ÉJ ELŐTT”
„Álmaimban gyakran Kishegyesen (…) járok, ülök a Határdombon…”
(Czine Mihály)
Czine a Csépe-napon
A Csépe Imréről elnevezett kishegyesi könyvtár olvasótermének falán függő kerámiatárgyak alatti polcokon „különös” könyvek sorakoznak: mintegy negyven-negyvenöt kötet, melynek szerzői itt a Telecskai-dombok ölelésében születtek vagy éltek huzamosabb ideig az elmúlt évszázadok során. Kissé furcsán hangzik: ennek a hétezer lakosú bácskai magyar falunak irodalma van. A lexikonok és enciklopédiák számon tartják azt a tíz-egynéhány írót és költőt, akik innen indultak el közelebbi vagy távolabbi tájak felé, vagy itt töltötték életük néhány esztendejét, köztük Hiador (Jámbor Pál), aki papként a település parókiáján írta Petőfi-ellenes műveit, cikkeit.
A pesti antikváriumokat járva került kezembe az Uruguayig, majd Brazíliáig eljutó Skallák Illés önéletírása a Magvető kiadásában, amely legyen bármennyire is egy távolba szakadt kubikos csemete lírai hangvételű vallomása, ezzel az egyszerű közléssel kezdődik: „A Telecskai-domboknak nevezett halmok mellett terül el Kishegyes, Bács-Bodrog megye közepe táján. Itt születtem én 1903. július 16-án.”
Másokat a háborúk viharai sodortak el a szélvédett völgykatlanból, mint Csabai Istvánt Sopronig, aki a század húszas és harmincas éveiben erősen konzervatív nézeteit fogalmazta meg esszéiben és tanulmányaiban, jobboldali eszméinek adva hangot háborús emlékezéseiben.
Cziráky Imre életébe két világháború avatkozott bele kíméletlenül. A húszas években Kishegyesen tanítóskodott, majd a Bácsmegyei Naplónak és a Reggeli Újságnak lett munkatársa. A Kalangya írói köréhez tartozott. Számos könyve jelent meg, amelyek a szórakozni vágyó nagyközönség kedvelt olvasmányai lettek. Afféle vajdasági Gárdonyiként anekdotázott a bácskai parasztember számlájára; népies fogantatású, a szentimentalizmussal rokonságot tartó novelláiban pedig érzelmes történeteket mondott el árva gyerekekről, szegény emberek csírájába fojtott tiszta szerelméről. Amikor 1973-ban bekövetkezett halála előtt Kalocsán (ahol 1944 óta élt és dolgozott) meglátogattuk, bepárásodó szemmel nyilatkozta a 7 Napnak: „Becsén éltem életem aranykorát. Legdúsabb impresszióim azonban Hegyeshez fűznek. Nagyon keserves gyermekkorom volt, és ennek élményei beépültek elbeszéléseimbe. Nagyapám hegyesi, apám pedig becsei jegyző volt, de korán eltávoztak közülünk. Két nagybátyám nevelt fel. Felnőttem, aztán jött a háború, az olasz hadifogság. (…) Csépe rajongója vagyok. Szeretem a befejezett, tömör novelláit, tárcáit. Róla Kishegyes is sokszor eszembe jut. Magam előtt látom, elképzelem még mindig a régiben: a Marcell nénit, aki bódéban árulta a mákos cukrot… de lassan minden összekuszálódik bennem.”
Dudás Kálmán, a kiváló költő és műfordító verseiben is lépten-nyomon felbukkannak a szülőföld halmai, rögei, utjai… A népszerű topolyai tanárember a Kalangya, az Erdélyi Helikon, az Ezüstkor, a Forrás, a Híd, az Írott Kő, a Magyar Csillag, a Magyar Múzsa, a Pásztortűz, Sorsunk, a Termés és más folyóiratok munkatársa. 1947-ben Budapestre települt át, és gyógyszerészként kereste meg kenyerét. Az 1976. évi Csépe-napokon előadás hangzott el magasan ívelő pályájáról.
Csépe Imre a Szabadkai Népszínházhoz szegődött 1947-ben, csakhamar azonban állandó munkát kapott az akkori építészeti középiskolában, mint küldönc. Még abban az évben a Híd folyóirat kiadásában megjelent Téglák, barázdák címen a jugoszláviai magyar írók antológiája, melyben Csépe három verssel szerepelt. Első önálló verseskötete (Üzen a föld) 1949 nyarán hagyta el a nyomdát. Gál Lászlónak a könyvhöz írt előszavából idézünk: „Volt béres, kubikos, napszámos – az, ami lehetett egy földtelen szegény a régi Jugoszláviában csakúgy, mint a Horthy-Magyarországon… Ízes szavait, földillatú képeit valóban ott szerezte Csépe Imre, ahol senki sem kérdezte: Hogyan éltek, mit esztek és van-e szalonnátok?” Miután könyveit egybegyűjtve kedves tanáromnak, Czine Mihálynak Pestre elvittem, és őt a jugoszláviai magyar irodalom akkor legrangosabbnak számító irodalmi rendezvényére, a Csépe-napokra előadónak meghívtam, rajongva írta Csépéről szóló terjedelmes tanulmányában: nála „a táj az embert is mondja; a munkálkodó embert. Meggyőződése – az Alföldi sirámokban meg is fogalmazta -- : a népé az igazi történelem.”
Elindultak innen mások is, mint a kiváló prózaíró Németh István és a novellista Vigh Rudolf… Ebben a faluban született Simokovich Rókus, a Híd-mozgalom fáradhatatlan szervezője és a folyóirat egykori szerkesztője.
.jpg)
A Csépe Imre Emléknapok elnökségi asztalánál (2007)
Szülőhely és irodalom összefüggései, egymást minősítő viszonylatai tárulnak fel azokon az irodalmi esteken, amelyek szinte egymást érik 1968 óta, amikor a fiatalok műsorukban felsorakoztatták a Kishegyesről elszármazott írókat. 1980-ban Juhász Géza össze is állította életrajzi és könyvészeti adataik jegyzékét. Ugyanakkor a könyvtár olvasótermében megnyitották műveik kiállítását, utána pedig megtartották az e művekből megszerkesztett műsort. Az otthoni hangzású szavak bűvöletében zajló rendezvény töprengésre késztette az emléknapok állandó vendégét, a következtetését levonó irodalomtörténész Bori Imrét: „…a kishegyesi könyvkiállítás, majd az irodalmi est nyomatékosan hazai magyar irodalmunk egy sajátos mozgástörvényére irányította a figyelmet, amely főleg történeti távlatból tekinthető be igazán. Azzal, hogy egy helyen láthattuk mindazoknak az íróknak a műveit, akik Kishegyesen születtek, a szervezők igen jól dokumentálták, hogy egy közösség, mint amilyen közösség egy község, kétségbevonhatatlanul tehetség-termelővé vált, ellentétben más ilyen közösségekkel, amelyek mintegy meddővé váltak ebből a szempontból. Tanulmányozásra érdemes jelenségről van szó, és fontos lenne vizsgálni is, milyen biológiai-társadalmi tényezők hatnak oda, hogy egy adott időszakban az írói-művészi tehetségek mintegy rajokban indulnak s lépnek fel, másutt pedig alig hallat magáról valaki is. Mi a közösségi életnek az a többlete, ami a tehetségek jelentkezésének a dinamikáját adja? – tesszük fel a kérdést anélkül, hogy válaszolni is tudnánk rá.” (Kishegyes, 198O)
HOGY LÁNGOT FOGJON A TAPLÓ
Ha a számunkra adott időbeli távolságból is újdonság erejével ható Csépe-életművön tartjuk szemünket, béresek és kubikusok egységes, kerek kicsiny világának látjuk a szülőfalut. Számba véve e távolság mérföldköveit látjuk, hogy a hétezer lakosú Kishegyes miként teljesedik ki a délvidéki magyar irodalom hagyományainak őrzésében, és válik fokozatosan búcsúhelyévé. A kiteljesedés tényét erősíti a nyolcvanas évek és a rájuk következő évtized első fele rendezvényeinek (délvidéki) tartományi, de akár (magyarországi) országos viszonylatban is szokatlan tömegessége csakúgy, mint a szellem embereinek érdeklődése az egyetemen és bármiféle iskolán kívüli “mezei” katedrán való megnyilatkozás iránt. A Csépe-emléknapokon ugyanis három és fél évtizede rendszeresen hangzik el alkalmanként 3-4 előadás, s a színvonalról vall, hogy több ízben méltatta itt már akadémikus is másik akadémikusnak a munkásságát.
A mérföldköveknél garmadával találunk Csépe-könyveket és a munkásságát feldolgozó tanulmányokat, illetve magáról az emlékőrzésről szóló művelődéstörténeti érdekű feldolgozásokat és gyűjteményes köteteket. Ezeknél meg-megállva mind teljesebben látjuk Csépe Imre robusztus alakját, akiről Fehér Ferenc az azóta eltelt három és fél évtized és a távoli jövendő felé fordulva is kérdezi már a halál évében, 1972-ben megtartott első találkozón: “Parasztíró volt? Ezt a szót annyiféleképpen értelmezzük, ahányan vagyunk. Volt egy sajátos, egyéni életérzése, költészet- és irodalom-felfogása. Életérzésének legmélyén, ma is úgy találom, a szeretet és rajongás lüktetett. Vergődő, szenvedő, küszködő munkásember volt, mint sokunknak a bátyja vagy édesapja. A szeretet irányította elbeszéléseinek alakjai felé.” (A világon felejtett szemmel. 1972.)
Csépe Imre
A népiesség színei azonban a folklórba olvadnak Csépénél, akinek művei a folklórelemek valóságos kincsesbányái. Íróink közül éppen nála lelhetünk legtöbb állandósult szókapcsolatot (közmondást, szólást, szóláshasonlatot) és ízes tájnyelvi szót. (Erre a tényre Matijevics Lajos is felhívta figyelmünket a Csépe-emléknap műsorának keretében felolvasott – Tájnyelvi jellegzetességek Csépe Imre műveiben című – tudományos értekezésében.)
Alig eszmélkedett maga, máris önismeretre tanított. Első verseinek olvasói a kézről kézre járó, tintával írott füzetecskét “rongyosra” olvasták. Megmaradt lapjait Maronka János kishegyesi tanár őrizte, de 2002-ben őt is kikísérték szerettei és tisztelői a helyi keleti temetőbe. Az újvidéki Magyar Szó oldalain számolt be az eredeti “irka” meglétéről: “Csépe legénykori verseinek volt bőven olvasója. A lapok aljai a sok olvasástól szinte kerekre koptak. Az odaírott versszakok utolsó szavai elmosódtak vagy eltűntek. A fedőlap szintén hiányzik, a lapokból is hiányozhat valamennyi, mert mindössze tizenhat oldalt tartalmaz, oldalanként egy verssel. Az időre vonatkozólag két bejegyzést találhatunk: 1939. V. 7-ét, és a következő évben május 10-ét. Nem nehéz kitalálni, hogy a versek egy kivétellel a költő fiatalkori érzelmeit tartalmazzák. Így járt kézről kézre a falusi fiatalok körében.” (Adalék Csépe Imre életrajzához. 1975. szeptember 20.)
Ettől az időtől Csépe Imre, a marokszedő fiú, kisbéres, első kaszás, falverő, kendergyári munkás, kubikos az életüket egyetlen kártyalapra feltevők megszállottságával rótta sorait:
Sovány vérem isszák
A bozótos semfűtermő árkok.
Megbántódott, ha nem ismerték el tehetségét; sokszor olyankor is, ha művei tényleges hibáira mutattak rá. Igenekben és nemekben gondolkodott. A verselést nem tanulta, hanem a levegővel szívta magába, mint korábbi korok nótafái.
Három évvel a halála előtt interjút kért tőle e sorok szerzője, s akkor így vallott neki indulásáról: “A barátom, Faragó Péter szerelmes verseket fabrikált Hajas Kata unokájához, és megmutatta őket nekem. Szépek voltak. Felötlött bennem, hogy ilyeneket én is írhatnék. Érdeklődni kezdtem a versek iránt. Dr. Komáromi Szilveszter tanár és jogász kezdett foglalkozni velem, megválogatta olvasmányaimat. Rövid időn belül megszerettem Móriczot, Veres Pétert… Mind jobban elmerültem Petőfi, Arany lírájában. Mondataimra, színeimre figyeltek fel a gimnazisták, és biztattak, hogy írjak. 1936-ban volt első sikerem a Hídnál…”
A tájon évszázadok óta élő és a Békésszentandrásról 1769-ben érkező zsellérek ivadékainak a világát Csépénél jobban aligha ismerte valaki. Értette azt a hegyesi parasztembert, akinek az apja sohasem gyújtott rá gyufával, hanem inkább órákig csiholta az acélt és kovát, hogy lángot fogjon a tapló. Jól tudta, hogy az évszázados népi érzéseket röpke évek alatt átformálni az életkörülmények gyökeres megváltoztatásával sem lehet, és nem is szükséges. A falusi ember mindig másképp reagál a kalászok zizegésének finom zenéjére, mint a városi, bármennyire egyformán szeretik és fogyasztják is a kenyeret. Míg költőtársai már javában rajongtak a sok lóerős traktorokért, Csépe szelíd mosollyal a szája szegletében mondja: “… én is megemelem a kalapom ezen az évszázados aratás előtti ünnepen, mondva, hogy hála nektek, új Péterek és Pálok, akik nem kaszákkal és kukákkal jöttök, hanem szelíd, szép erős masinákkal álltok a rendbe. Szép ez így nagyon, csak hát ne becsüljétek le azokat a lépcsőfokokat sem, amiken eljutottatok eddig” (Péterek és Pálok). Annak az írónak a szavai ezek, aki a könyvéért kapott pénzen földet venne: szőlőt diófával. Világfelfogásának jellemzésére keresve sem találhatnánk kifejezőbb szimbólumot.
Pályája mégis városra költözése után kezdett felfelé ívelni. A szülőfalu iránti nosztalgiáját azonban nem tudta legyőzni. Kiábrándultan verselt:
Itten már úgysincs mit keresnem,
E durva kisvárosban, Szabadkán,
Hol könyörgésbe kopott a körmöm.
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Maradék erőmmel útnak feszülök,
Hogy falumba érjek az éj előtt.
Igazán sohasem érezte jól magát Szabadkán. Miután gondnoki állását átengedte földijeinek, abban reménykedve, hogy befutott íróként jobb munkát kap, könyvárusként, erdőőrként tengette maga és családja életét. Sok próbálkozás után sikerül lakást kapnia, de nem érzi jól magát a komor falak között, s költeményeit a szőlőkben bolyongva, országúti fák alá heveredve írja. Kilenc versével szerepel az 1951-ben kiadott Kalászok című antológiában. Ezt Májusi mezőkön című verseskötete követte, amelynek darabjain már érződik, hogy szerzőjük Shakespearet, Dantét, Madáchot olvasta.
1953-ban jobb állást és lakást is kapott. A palicsi állategészségügyi állomás alkalmazottjaként az állatorvosokkal járja a falvakat és a tanyavilágot. Versei, karcolatai rendszeresen jelennek meg a lapokban, folyóiratokban. 1956 augusztus elsejével a Magyar Szó tárcaíróként alkalmazza. Egymást követő két esztendőben is megjelenik (57-ben és 58-ban) Tarisznyás emberek című novellás kötete a tájon akkor ritkaságszámba menő 6000 példányban. 1959-ben Fehér csönd című elbeszéléskötetét adta ki az újvidéki Forum, majd 1961-ben Termő porban című verseskötetét, amelyben helyet kaptak addigi költészetének csúcsát jelentő balladái is. A következő évben a szabadkai Osvit gondozásában látott napvilágot Alkonyat című novellás kötete.
A Tarisznyás emberek novelláiról mondotta nem kis meglepetéssel Czine Mihály Ismerkedés Csépe Imrével című nagy lélegzetvételű tanulmányában: “A kritikák, ismertetések után inkább a paraszti világ aprólékos, kisszerűségre hajló ábrázolására gondoltam, a századvégi szegedi, tiszai népiesség vajdaságbeli folytatására, nagy örömökre móriczi beleérzéssel és szerkesztési szigorral, s Veres Péter-i keménységű novellákkal találkoztam. S egy más Bácska-képpel, mint korábbi olvasmányaimban. A Bácska mulatós dzsentrik, nábobok, módos parasztok és tűrhető sorsú kispolgárok honaként él az irodalomban, Csépe Imre a gazdag Bácska szegényeit rajzolta meg: cselédeket, béreseket, juhászokat, csőszöket, kalászszedő asszonyokat; nincsteleneket a százláncos tanyákon; elesetteket, nyomorultakat. Szeretett szívvel. Nem kisparaszti cseréptetős álmokkal, mint némelyek vélték, hanem az emberség igényével és lázadó indulatokkal. A szegényekkel való együttérzés és az elnyomók elleni indulat egyszerre van jelen elbeszéléseiben; Lúdas Matyi-s, Rózsa Sándor-os indulatok élnek itt gyakran a csendes felszín alatt.” (Csépe Imre emlékezete. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1985.)
Innentől mellőzöttnek érzi magát a parasztíró. 1965-ben a Forum kinyomtatta utolsó könyvét, Fordul a szél című regényét. Erről vallotta e sorok írójának adott, fennebb már említett interjújában: “Ez már egészen más időszak volt… A Fordul a szél már jól összevillázva jelent meg. (…) Az írók elidegenedtek egymástól. A változó társadalmi feltételek határokat szabtak a nemzedékek között. Csoportok alakultak. Sokan egoistává, pozícióharcossá váltak. A folyamat még ma is tart. Az új hangon megszólaló fiatal tehetségeket nem engedik érvényesülni: zárt körök léteznek, és burjánzik az irodalmi hegemónizmus. Ám aki alkotói erőt érez magában, annak nem szabad abbahagynia!”
A táj szegénységre ítéltetett kisemberének kiszolgáltatottsága ellen tör e regényben a vérbeli realistaként megmutatkozó író indulata. Főhőse, Ignác, akár Móricz Turi Danijának a rokona is lehetne. A hibáival és erényeivel együtt állítja elénk, annyira azonosulva vele, mintha ő maga lenne Ignác. Talán leginkább e könyv esetében lenne érdekes feladat az eredetivel való összevetés.
Csépe Imre valamennyi írása az időt idézi, hogy “szebbé tegye” azt. Erre a momentumra Fehér Ferenc is felfigyelt az író hagyatékából származó írások kötetbe válogatásakor, és ezt a felismerését kamatoztatta akkor, amikor az idő elve szerint sorolta négy, az évszakokat jelképező alcím alá a Mezei dolgok novelláit.
Az idő jelenti a köteléket a múlt és a jelen között, fűzi össze a világokat. A jövő felé mutat, a reményteljes holnap felé, amely úgy érhető el, hogy szilárdan, biztosan állunk a tegnap és a ma talaján – sugallják a Mezei dolgok és a Határdomb darabjai egyaránt…
Hogy – művészi szinten – folklórmunkát végzett Csépe, amikor a falu világát ábrázolta, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy némely karcolata nem más, mint egy-egy népszokás, hiedelem, foglalkozás stb. (tehát folklórjelenség) élményszerű leírása, megjelenítése (Kenyérsütés, Pálinkafőzés, A régi jó banyák, A rontás, A mesélő guzsaly stb.).
Szembetűnő ezeknek az írásoknak a népmesékkel, népdalokkal, a népballadák drámaiságával tartott rokonsága is. Olvashatunk közöttük olyan lírai hangvételű novellákat, amelyek a bordalok hangulatát idézik (A kefekötő panaszai, Az őszinte ember stb.).
De a magára maradt, környezetéből kiszakadó ember fájdalma is ott érezhető abban a nosztalgikus búcsúzásban, emlékezésben, amely nemcsak a paraszti világnak, hanem egyáltalán az életnek szól: “én már nem vagyok én, csak a réginek az árnya (…), a régi szép nagy akarásoknak a vége, a nótaszónál csinált kötél végleg elszakadt…” (A keresztek tövében).
Amikor 2002-ben Végh Károly Czine Mihály-monográfiáját kezembe vettem, meglepődve konstatáltam, hogy a “nótaszónál csinált kötél” mégsem szakadt el végleg, noha immár három éve a kishegyesi irodalmi rendezvényen kétszer is szereplő Czine Mihályt is elkísértük utolsó útjára, a Farkasréti temetőbe. “Kettős tanulmányt lehetne írni Czine Mihály Csépe Imre világa című írásáról -- mondja Végh Károly háromszáz oldalas monográfiájában, amelyben négy (!) teljes oldalt szentelt Czine Csépe-esszéjének. – Az egyik szólna Csépe Imréről, a másik pedig szólna Czine Mihályról. Arról, hogy ez a tanulmány mennyi mindent elárul Czine gondolkodásmódjáról, kötődéseiről. Többen – jeles irodalomtörténészek – állították, hogy Csépe irodalmi munkájához viszonyítva túl nagy, hosszú ez az írás, az írói életmű nem ér fel hozzá. Azt, hogy Czine túlértékeli Csépe munkásságát. Akik ezt állították, nem ismerték fel, hogy Czine ugyanúgy – rejtve – magáról is ír. Kötődéseiről, elkötelezettségéről, a szegénységről, annak is a legmélyebb bugyrairól. Hogy itt is lehet és van emberi élet, becsület, hűség, népben, nemzetben való gondolkodás. Sőt talán itt leginkább.” (Czine Mihály. Pro Literatura Alapítvány, Budapest, 2002.)
IGAZOLÓ ÉVTIZEDEK
A szülőfalujukhoz ragaszkodó helybeli értelmiségiek és velük a településről elszármazottak is sok fajta módon tették ismerősen csengővé az elmúlt évtizedekben Kishegyes nevét nemcsak a Kárpát-medencében, hanem mindenütt a világban, ahol magyarok élnek. E törekvések középpontjában áll immár harmincöt éve a Csépe-nap, amely kialakult arculatával semmilyen más, a helységnek szintén rangot és megbecsülést kivívó manifesztációra vagy fesztiválra nem kívánt soha és nem kíván ma sem hasonlítani. Megmaradt olyannak, amilyennek Fehér Ferenc, Urbán János és az irodalom ügyét oly fontosnak tartó kishegyesi közéleti személyiségek megálmodták.
Kishegyesről nyilván korábbról is tudták, hogy az írók fészekhelye, ám rendhagyó értékeire 1972-től figyeltek fel Újvidéken, Szegeden (Délmagyarország napilap) és Pesten (Valóság folyóirat, Magyar Nemzet napilap, Kossuth Rádió) egyaránt, a Herceg János szereplésével induló Csépe-nap eseményeinek hatására. Az utóbbi évtizedben már helyet adtak a róla szóló terjedelmes írásoknak a Bécsi Napló, a kanadai Nyugati Magyarság és a svédországi Hunsor internetes újság szerkesztői is.
Ha akkoriban, amikor mégiscsak csupán nemzedékenként jelentkezett egy-egy író vagy költő a faluban, rájuk egyaránt felfigyelt Veres Péter és egy sor irodalomtudós, Kishegyest még inkább „tehetségtermő táj”-nak látták a századvégen, amikor a tehetséges költőknek, novellistáknak és esszéistáknak egész raja indult el, természetesen a legkülönbözőbb eszmények vonzásában.
A Csépe-nap persze visszatekintő jellegénél fogva annál sokkal kevésbé figyelt feléjük mindig, mint ami ahhoz kellett volna, hogy teljes, legalábbis a mostaninál sokkal teljesebb összkép alakuljon ki a telecskai dombok ölelésében fekvő völgyből indulókról. Ennek megalkotására Vigh Rudolf tett eredményes kísérletet 1996-ban Kishegyes írói című kis könyvében, ám az elmúlt fél évtized valamicskét ennek tónusain is módosított. Új nevek tűntek fel azóta is, főként a különböző irodalmi pályázatokon.
A nagy hagyományú rendezvénynek azonban nem is a kishegyesi szellemi értékek számba vétele volt a feladata, hanem az egyetemes magyar irodalom szolgálata, különös tekintettel annak vajdasági ágára. Az előbbit a lapokban és folyóiratokban publikáló irodalom- és helytörténészek végezhették volna és részben végezték is el. A Csépe-nap köré tömörülő íróknak, nyelvészeknek, folkloristáknak és más szakembereknek sikerült is tudatosítaniuk a déli végeken megteremtett szellemi értékeket, és minden másiknál tömegesebbé tenniük a rendezvényt. A Csépe-nap negyed századon át volt a vajdasági magyar szellemi élet egyik legszínvonalasabb és legnagyobb hatású ünnepe, amelyen évről évre annyian jelentek meg, hogy a községházán megtartott díszülésről az Ady Endre Kísérleti Általános Iskola előcsarnokában megrendezett kiállításra tartó menet eleje már az iskolához érkezett, amikor a vége még ki sem jött a községháza ajtaján. (Pedig a kettő nincs nagyon közel egymáshoz.) A századforduló esztendeiben aztán a helyi politikusok beavatkozása nyomán némileg megváltozott jellege, s átmenetileg a reprezentálás színtere lett, magátólértetődően elveszítve rövid időre megszerzett rangját. Történetének ebben a szakaszában lokális szintű irodalmi délutánná zsugorodott, s vendégeinek meg látogatóinak száma is jócskán megcsappant.
Sokan vélik úgy: a mostani nehéz időkben megelégedhetünk a folyamatosság fenntartásával bármi módon is. Igazuk van: a kontinuitás őrzése már tiszteletet érdemlő törekvés. Azonban Fehér Ferenc, Urbán János és Baranyi János figyelmeztetése fülünkben cseng által az évtizedeken: összeállíthatunk akármilyen gazdag műsort a délutáni díszülésre, vagy az egykor szokásos, ma már el-elmaradozó irodalmi estre, az írók fogadásáról akkor sem szabad megfeledkeznünk, mert valójában az ő ünnepük a Csépe-nap, ahol találkozhatnak, értekezéseket hallgathatnak meg, kiállítások résztvevői lehetnek, és – legfőképpen – egymással beszélgethetnek. Az alapítók azt szerették volna elérni, hogy az íróknak kedvessé váljon Csépe szülőfaluja, mint az évenkénti őszi találkozók színhelye. És méginkább azt, hogy a település lakóinak szívéhez közel kerüljenek az írók, mint afféle csodás lények, akiknek jóleső érzés egy délutánon át otthont nyújtani; akik színt visznek az életébe, s talán megőrzik őt az örökkévalóságnak. Az írók kapaszkodói ugyanis az „ős gyökerek”; a faluban élő egyszerű, ma már valóban ismét szegény embereké pedig az írók köpönyege… Íme, miként ír erről a különös világról Czine Mihály, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egykori neves tanszékvezető tanára, a Magyarország határain kívüli magyar irodalmak közelmúltban elhunyt utazó nagykövete: „(…) álmaimban gyakran Kishegyesen, Szekicsen, Topolyán járok, ülök a Határdombon, s régholt cselédek, béresek, juhászok és taplófőző asszonyok mozgását látom. A bácskai világgal ismerkedem, bácskai emberekkel (…)”. Tanulmánya végén nem mulasztja el kimondani az emlékbizottság tagjairól: „amit a Csépe-napok életre hívásával, immár kilencedik megrendezésével cselekedtek, irodalomtörténeti jelentőségű”.
A Csépe-napok megtartásának 35. évfordulója legyen az apropója a visszatekintésnek: alig egy hónappal az író temetése után, 1972. június 11-én a kishegyesi helyi közösség művelődési bizottsága kezdeményező csoportot alakított egy az író születésnapján megtartandó irodalmi találkozó megszervezése céljából. Az események gyorsan pörögtek: július 30-án az iskola tanári szobájában találkoztak az írók és közéleti személyiségek, hogy megkezdjék a munkát. Az Aladics János, Ács Károly, Baranyi János, Bányai János, Bogdánfi Sándor, Bori Imre, Csordás Mihály, Dévavári Zoltán, Fabó Ábel, Farkas Nándor, Fehér Ferenc, Fodor Mihály, Fodor Pál, Horváth László, Ipacs József, Juhász Géza, Josip Klarski, Kollár Lajos, Komáromi János, Korom Tibor, Lévay Endre, Matijevics Lajos, Matisa Jolán, Minda Tibor, Molnár Cs. Attila, Németh István, Petkovics Kálmán, Saffer Pál, Szeli István, Szőke József, Sztancsics András, Urbán János, Vigh Rudolf, Virág Gábor, Vukovics Géza és Zákány Antal összetételű emlékbizottság Baranyi Jánost (Kishegyes) elnökévé, Juhász Gézát (Újvidék) és Urbán Jánost (Szabadka) alelnökeivé, Komáromi Jánost (Kishegyes) titkárává és Kollár Lajost (Kishegyes) pedig jegyzőkönyvvezetőjévé és ügykezelőjévé választotta meg.
A résztvevők legközelebbi teendőként az 1972., tehát folyó évi emléknap megszervezését tűzték ki, s erre külön bizottságot alakítottak, Fehér Ferenccel az élén. A Csépe-emlékkönyv szerkesztésére Juhász Gézát kérték fel. Terveik között szerepelt, hogy emléktáblát helyeznek el az író szülőházára, ám ezt a telek tulajdonosa lebontotta, és újat épített a helyére. Sokan támogatták a javaslatot: szegény sorsú, az irodalomtudomány iránt érdeklődő, különösen tehetséges középiskolások és egyetemi hallgatók segélyezésére Csépe-ösztöndíjat hozzanak létre, ám az elképzelés sohasem valósult meg. Az viszont igen, hogy utcát nevezzenek el Csépéről, habár e tekintetben Kanizsa város megelőzte a szülőfalut, miként az Ladányi Péter leveléből kiderül: „… tudatom Önökkel, hogy Kanizsán utcát neveztek el Csépe Imréről. Remélem, hogy ezzel az adattal is bővíteni tudják az író emlékének ápolásával kapcsolatos dokumentációjukat” (1977 szeptembere).
Fehér Ferenc a második találkozón, 1973. szeptember 23-án jelentette be a községi szintű vers- és prózamondó verseny kezdetét, amelynek elődöntője igen tömeges volt. Az 1974. májusában Vigh Rudolf tollából a Magyar Szóban megjelent újsághír arról számol be, hogy több mint ezer tanuló vett részt a község általános iskoláiban megrendezett műsorokban.
„A májusi eső aranyat ér” – hangzik a szólás. Hogy innen ered-e a verseny elnevezése, miként azt egy u.-val jelzett (minden bizonnyal Urbán János tollából származó, a Magyar Szóban megjelent) cikk állítja, ma már nem állapíthatjuk meg teljes biztonsággal. A hagyományőrző munka megkezdői nem egészen egyformán emlékeznek vissza a névadásra. Ám lejegyeztük Fehér Ferenc mondatát: Csépe „verse a költői hűség aranyesője”.
1975-től a vetélkedőn részt vesznek a község középiskolásai is. Széles körű gyűjtőmunkába kezdenek: Kishegyesen, Bácstopolyán és Szabadkán Csépe Imre levelei, verses füzetei, tárgyi emlékei után kutatnak. A begyűjtött anyag rendszerezésére és feldolgozására bizottság is alakult, amelyet egy emlékfüzet kiadásával és a jövendőbeli kishegyesi művelődési otthonban egy Csépe-emlékszoba berendezésével bíztak meg. A tanulók ugyan halmozták az iskola raktárában a tárgyi emlékeket, a bizottság is tartott egy-két összejövetelt, de megfelelő helyiség híján az emlékszoba berendezése megmaradt csupán szép álomnak.
Az íróról rajzot, festményt, szobrot készített Almási Gábor, Andruskó Károly, Gyurcsi Lajos, Kalmár Ferenc, Petrik Pál, Sáfrány Imre, Szilágyi Gábor, Tikvicki Pál, Turucz György és sokan mások. Urbán János, a Csépe-hagyaték jó ismerője, 1977-ben már asztalunkra tett egy minikönyvet Őstehetség, Andruskó Károly pedig 1980-ban egy még kisebb méretűt Csépe Imre emberkéi címen.
Nyolc évvel utolsó életében megjelent könyvének, a Fordul a szélnek a boltokba kerülése után, 1973-ban az Életjel Könyvek első darabjaként elhagyta a nyomdát Csépe Imre vallomásos írásainak, karcolatainak, útirajzainak, lírai jegyzeteinek gyűjteménye, a Határdomb. Kéziratos anyagát még maga a szerző állította össze, a válogatás munkáját azonban Urbán János fejezte be.
Ugyancsak 1973-ban -- a második emléknap meglepetéseként -- vehették kezükbe az olvasók a Mezei dolgok című kötetet, amelynek anyagát Csépe hátrahagyott írásaiból Fehér Ferenc gyűjtötte egybe és rendezte sajtó alá, és amely lényegében a Forum Könyvkiadó hozzájárulása volt a hagyományőrző munkához.
Csépe Imre születésének hatvanadik évfordulóján a Magyar Szó folytatásokban újraközölte Fordul a szél című regényét, az Újvidéki Televízió pedig Bori Imre forgatókönyve alapján elkészítette a Csépe Imre világa című dokumentumfilmet, amelyet műsorára is tűzött.
Igazi irodalmi pezsgést idézett hát elő évtizedeken át ez a rendezvény, amelynek igazi jellegét és rangját mégis a keretében elhangzó tudományos értekezések adták meg mindvégig. Ezeknek első felét a Forum meg is jelentette 1985-ben Csépe Imre emlékezete címen. Egy újabb hasonló kötet darabjai lehetnek majd az azóta elhangzott előadások is, amelyek egyikét az azóta tragikus hirtelenséggel elhunyt dr. Ribár Béla újvidéki akadémikus tartotta meg a vajdasági magyar szellemi életről, másikát pedig Hornyik Miklós délvidéki származású, ma Budapesten élő író-irodalomtörténész a 75 éves Németh István prózaíró munkásságáról, Balázs Arth Valéria (A Délvidék az új magyar lexikonokban címen) a vajdasági írók adatainak fellelhetőségéről, dr. Juhász György budapesti illetőségű, de Eszéken magyar egyetemi tanszéket alapító tanár (Pastyik László magiszter kérdéseire válaszolva) a délszláv népek egymás elleni háborúiról és azok előzményeiről, valamint Bencsik János tatabányai polgármester, a Kossuth Rádió ismert esszéistája a családfakutatásról és sokan mások.
(Nyelvünk és kultúránk, Budapest, 2007/2)
