Versek az íróhoz

                 

     Zákány Antal:

    

                         KÜLDETÉS ÉS ÍTÉLET

                                 Csordás Mihálynak

                    

                                Hogyha megismerted

                                a hárfa titkát,

                                és világos,

                                fehér előtted az út,

                                amelyen többé

                                nem lehetsz hazug,

                                engedd szabadon

                                a száz húr lelkét,

                                engedd a száz

                                fehér galambot

                                világnak,

                                a száz  fehér darut.

                                Száz  fehér

                               szent madárnak

                                nyisd meg a kozmosz

                                sorompóit,

                                s dúld szét az értelem

                                csinálta,

                                rút határkövet,

                                egészen a végtelen,

                                ős titkos

                                teremtő szóig,

                                amely nem lehet piszkos,

                                csúf emberszájba ásva,

                                és nem lehet öreg…

                                 Száz fehér

                                 szent madárnak

                                 a lelkébe költözz,,

                                 mielőtt útra kelnek

                                 ama nap országába,

                                  hol ehető a kő

                                  és iható a láva,

                                  ahol nincs

                                  minden szónak

                                  száz  jelentése

                                  és gyilkos,

                                  rejtelmes árnya,

                                  s a gondolatoknak

                                  nincs koruk,

                                  s nincsenek férgek,

                                  hadvezérek,

                                  szörnyetegek és háborúk!

                                  Hogyha megismerted

                                  a hárfa titkát,

                                  költözz a szent,

                                  száz madár lelkébe

                                  menten és

                                  ne nézz többé vissza

                                  Szodomát látni,

                                  amely véreiben égni fog –

                                  a várost, amelynek sötétsége,

                                  lélekhez nem méltó titka

                                  és erőszakossága volt…

                                  Ne nézz vissza többé,

                                  lelkéből a fehér

                                  száz lángmadárnak

                                  (téged a lélek szült),

                                  száz eszméletedben

                                  mi kezdettől fogva árad,                                 

                                  sajgó szádba gyűjtsd

                                  össze mind a kínt,

                                  és köpd ki rettenettel

                                  a szörnyű emberistenig…

               Vigh Rudolf:

                                                     Csodák közepette

                                        (Dr. Csordás Mihálynak)

                                             Tükrödben vizsgálódom,

                                             hosszan, tüzetesen,

                                             szemen át a szívben.

                                             A köveket válogatom:

                                             színes és fakó barátokat,

                                             de csak azt látom,

                                             amit magaddal hordozol,

                                             bántó, szálkás sziklákat

                                             ragaszkodásodért

                                             a szülőfalutól.

                                             Fellegekből száltál alá

                                             hálálni szülőnek s földnek,

                                             batyuból ranggal, címmel

                                             a Keleti pályaudvarról

                                             vissza a Fekete hídhoz,

                                             amely már tizennyolcban is

                                             lesodorta a vonat tetejéről

                                             a hazavágyó katonákat.

                                             Látom izzó ragaszkodásod

                                             minden hegyesi röghöz,

                                             közben magamon csodálkozom,

                                             hogy ilyen gyöngyfüzérhez

                                             a fonalat itthon

                                             sehogy sem találom.

                                             Pedig kezedbe adnám,

                                             az érdemesnek, megénekelve,

                                             ha ez az átkozott

                                             lelkiismeret-furdalás

                                             hálátlanságért mindenfelől

                                             ennyire nem gyötörne;

                                             mégse lenne méltó hozzád

                                             fénytelen, szúró, vágó,

                                             szögletes kavics,

                                             amiért itthon maradtál.

                                             Talán majd kitartva,

                                             mint rózsafűzért,

                                             az igazgyöngyöket

                                             egy fejfánál magadnak

                                             versben megtalálod.

                                             (1994)

               Dési Ábel:

                                     CSORDÁS MIHÁLY

                                      Színházak mestere,

                                      világok szolgája.

                                      Álmaid közt ölelgetnek

                                      Júliák és Oféliák.

                                      Az életben csak

                                      Makrancos Katák

                                      dühöngenek

                                      a szerelem felett.

                                      Éljünk-e színházat 

                                      a valóság helyett?

                                      Az álmok világa

                                      a legszebb felelet.

                                      Parádés álmaink

                                      rögös úton járnak,

                                      hát mit is adhatunk

                                      e csúf világnak?

                                      Marad a szerelem,

                                      s a játék öröme.

                                      A világ színháza

                                      itt marad örökbe.

                                             Szabadka, 1979