DR

DR. Csordás Mihály életútja

A HUN Televizió interjúja 

                       http://huntv.info/cb/video/23R9K77ORKS3/DrCsordás-Mihály-életútja

Fergeteges siker volt az István, a király

Több tízezer ember gyűlt össze a kolozsvári főtéren, hogy láthassa az István, a király rockoperát. Nem Alföldi Róbert, hanem Zsuráfszky Zoltán rendezésében. Az MNO-nak katartikus élményről számoltak be.

A videó TARTALMA: Ratkó József elmondja JÓ HAZÁT -- CZINE MIHÁLYNAK című versét, amely első alkalommal a Kossuth adón hangzott el 1989. április 9-én. A továbbiakban 60. születésnapja alkalmából beszél Czine Mihály saját munkásságáról Kulcsár Katalin szerkesztő-riporternek (Kossuth adó, 1989. április 11.), előadást tart nekünk Móricz Zsigmond HÉT KRAJCÁR-járól (Kossuth adó, 1963. május 16.), Kós Károly AZ ORSZÁGÉPÍTŐ-jéről (Kossuth adó, 1989. november 30.), Németh László SORSKÉRDÉSEK-jéről (Kossuth adó, 1990. január 4.), Veres Péterről (Petőfi adó, 1990. augusztus 28.), a 70 éves Illyés Gyuláról (Kossuth adó, 1972. november 14.), Nagy Lászlóról, az emberről (az "Inkarnáció ezüstben" című Nagy László-emlékülésen, a Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995. április 12-én), és Sütő András A LŐTT LÁBÚ MADÁR NYOMÁBAN-járól (a Család archívumából)... A népdalok szerelmeseinek gyönyörűségére -- mintegy az élettől való jelképes búcsúzásként -- elénekli a KIÖNTÖTT A MAROS VIZE... kezdetű népdalt (a felvétel a család archívumából). A CD digitális utómunkálatait Zsidei János végezte. Közkinccsé tételét Végh Károlynak köszönheti, aki a Pro Literatura Alapítvány kiadásában 2002-ben Budapesten megjelent monográfiájához mellékelte. A videó címoldalán Andruskó Károly zentai festőművész linómetszete látható.

Videónk lehetővé teszi, hogy élőben hallgathassuk meg dr. Czine Mihály tanszékvezető egyetemi tanár előadásait, és élvezzük kivételes szépségű népdaléneklését. A képanyag átfogja a magyar irodalom utazó nagykövetének életét és munkásságát, szabadkai irodalmi estjeitől -- a Csépe-napokon magtartott előadásain át -- (otthonában tett látogatásunkon készített képanyaggal is gazdagítva) egészen haláláig.
Fotók örökítik meg a posztumusz kapott Magyar Örökség Díj ünnepségét, amelyen még özvegye, Erzsébet (lányukkal, Borcsival) vette át a magas kitüntetést.

Összeállításunk zárórészeként Erzsikétől búcsúzunk el örökre.

CZINE MIHÁLY HŰSÉGÉBEN

Máté László felvidéki barátom irása

 Czine Mihály irodalomtörténész és egyetemi tanár neve nemcsak az irodalommal foglalkozó szakmai körökben hangzik ismerősen, hanem tájainkon is, mert Pozsonytól Nagykaposig több helyen is részt vett emlékezetes találkozókon. A hatvanas-hetvenes években az elsők között volt, akik igyekeztek megtörni a határon kívül rekedt magyar közösségek körüli bűnös hallgatás csöndjét, és a határon túl keletkezett magyar irodalmi alkotásokat betagolni az egyetemes magyar irodalom vérkeringésébe. Nem volt ez akkor veszélytelen cselekedet, aminek következményei voltak az otthon iránta foganatosított retorziókban; a szomszédos országokban pedig titkosszolgálati megfigyelések objektuma lett és besúgók nyüzsögtek körülötte. Ő mindezek tudatában végezte a határon túli kisebbségi magyar közösségek és irodalmak érdekében végzett munkáját – mondhatni: küldetését - , előadásain népes hallgatóit meggyőzve arról, hogy irodalomról, közösségi dolgainkról lehet úgy is beszélni, hogy az az értelem mellett szól az emberi lélek mélyebb regisztereihez is. Mert Czine Mihály gondolatai elválaszthatatlanok voltak személyiségétől: amolyan aranyfedezetként igazolták az egységes magyar nemzetben és egységes magyar irodalomban fogalmazott téziseit. De Czine Mihály varázslatos egyénisége megmutatkozott az előadásait követő kötetlen beszélgetések, közösségi és baráti találkozók alkalmával is. Lenyűgöző volt a kommunikációja; széleskörű műveltsége, tudása (óriás termete!) nem hatott lehengerlőn, gátlást kiváltón a kérdezőre, vitázóra, hanem inkább bátorítón, felemelőn. Ismert gesztusa: - Szólítsatok Miskának! – feloldotta az utolsó gombócot is a torkokban. Arról pedig szinte a legendák szólnak, hogy táborozások, borozgatások és más kötetlen találkozók alkalmával hány népdallal lepte meg a vele nótázókat, dalolókat; egyszer sem ismételve meg azt, amely már elhangzott. Tanúsíthatják mindezeket az őrsújfalusi, somodi táborozások résztvevői, de a nagykaposi, gombaszögi, rozsnyói, tornaújfalusi, buzitai, vagy éppen a szilicei találkozók. Szülőfalumban kétszer is megénekeltette a sziliceieket. Egyszer a hetvenes évek végén, amikor még éltek annak a nótás-dalos generációnak a képviselői, akik azért is jártak a kocsmába, hogy ott találkozzanak, megbeszéljék ügyes-bajos dolgaikat, jókedvükben-bánatukban énekeljenek-daloljanak barátaikkal, rokonaikkal, szomszédjaikkal. Egy ilyen társaságba csöppentünk mi is bele: Édesapám, Czine Mihály és jómagam. Amikor az asztaloknál ülőkhöz eljutott a suttogó hír, hogy egy budapesti professzor van szilicei kocsmában, az én atyámfiai még erőteljesebben énekelték, jól megnyújtották (amúgy sziliceiesen: rezegtették!) a fülbemászó hallgatókat egymás után. Czine Mihály kezdetben hallgatott, aztán mi is a nótázókhoz csatlakoztunk. Majd mintha mi sem volna természetesebb, felállt, a dalolókhoz ment, és elkezdte azt, hogy: Amott legel, amott legel hat pejcsikó magában... A volt lovasgazdák és kocsisok már a második sor után együtt énekeltek vele. Aztán jött a többi népdal. A harmadik után a kocsma vendégeinek „a Tanár Úr" rendelt egy kört azzal, hogy őt mindenki Miskának szólítsa. A végén még a zárórát is meg kellett hosszabbítani, mert a sziliceiek is egymás után jöttek újabb és újabb népdalokkal, katonadalokkal. A fergeteges dalolásban született Czine Mihály alábbi rögtönzése egy ismert magyar népdalra: Ha bemegyek, ha bemegyek a szilicei kocsmába, Rózsa nyelű kisbicskámat vágom a gerendába. Aki legény, az vegye ki, szilicei Máté Laci megteheti, Még ma éjjel, még ma éjjel, zsandár vérrel írom a nevemet ki... Második alkalommal pedig akkor énekeltek a sziliceiek Czine Mihállyal, amikor a kilencvenes évek kezdetén előadást tartott a magyar forradalomról és szabadságharcról. Az előadást követően a kultúrházban szólt a Kossuth-nóta, a szabadságharc dalai, ismert népdalok, majd végezetül a XC. zsoltár (Tebenned bíztunk eleitől fogva...) és a Himnusz. Mindezeket pedig azért írtam le, mert egy héttel ezelőtt Magyarország észak-keleti csücskében, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Hodászon jártam, ahol az ottani nyugdíjas klub Czine Mihály nevében hagyományőrző napot szervezett. Tudnivaló, hogy a neves irodalomtörténész Nyírmeggyesen született, de a család hároméves korában Hodászra költözött. Czine Mihály mindkét települést egyaránt vallotta szülőhelyének, ahogyan szélesebb pátriáját is: a Nyírséget és Szatmárt. A hodászi szervezők 16 nyugdíjas klubot hívtak meg a találkozóra, amelyekből 14 el is jött. Tizenhárom a megyéből, egy a határon túlról, Kárpátaljáról, Beregdédáról. Amikor megláttam az összesereglett népes sokadalmat a hodászi Kölcsey Ferenc Általános Iskola sportpályáján, azt hittem, hogy valamiféle új mozgalom zászlóbontására csöppentem, netán valamilyen megújuló eszméket hirdető népgyűlésre. Kiderült, egyikre sem, hanem egy jól sikerült találkozóra, ahol a résztvevők tisztelegtek Czine Mihály emléke előtt és megidézték szellemét. Czine Mihály nemcsak irodalmi rendezvényeknek volt gyakori vendége, megfordult más kulturális, történelmi és hagyományőrző találkozókon is. Például a Csemadok nyári művelődési táboraiban, vagy a gombaszögi Országos Kulturális Ünnepélyen. Irodalomtörténészként, a népi hagyományok tisztelőjeként egyaránt a minőség elvét vallotta fő kritériumnak, óvott a belterjességtől, a provincializmustól és a minden időben egyaránt burjánzó divatok majmolásától. A határon túl keletkezett magyar irodalmi alkotásokat az otthoni irodalmi alkotások mércéjével mérte, számára az erdélyi magyar irodalom csúcsait Tamási Áron és Sütő András jelentette, a (cseh)szlovákiai magyar irodalom jelesei közé Fábry Zoltánt,Tőzsér Árpádot, Dobos Lászlót, Duba Gyulát, és másokat sorolt. Hasonló volt az értékrendszere a kultúra más területén is. Megértéssel nyugtázta a sokszor ránk ömlesztett divathullámokat, de egyszer sem felejtette kihangsúlyozni, hogy az igazi érték: a népdal, a néptánc és a népi hagyományink, amelyek megtartásával és továbbadásával felelősséggel tartozunk elődeinknek és utódainknak egyaránt. A Hodászon fellépő csoportok közül erre a szellemiségre hangolódtak a beregsurányiak, tákosiak, nagyecsediek, csengeriek, vajaiak, szabolcsveresmartiak, beregdédaiak és mások. (Számomra a Czine Mihály-i minőségi elv megtestesitője volt a szatmári alma is, amelyből a résztvevők tetszés szerint fogyaszthattak és vihettek haza. Meggyőződésem, hogy az utánozhatatlan ízű szabolcsi és szatmári alma eljut mifelénk is, mert a világ különböző tájairól idehozott almák meg sem közelítik az ottanit!) A találkozó szervezői megidézték Czine Mihály életútját, „a százhúszat verő szív" (Váci Mihály) aktivitásait az irodalmi élet, a Magyarok Világszövetsége, az Anyanyelvi Konferencia, a Magyarországi Református Egyház keretén belül. Szatmári tájakon méltán ismert (és elismert!) a Nyíregyházi Tanítóképző három legendás személyisége: Váci Mihály jeles költő, Czine Mihály irodalomtörténész és Nagy Károly, az Amerikai Egyesült Államokba emigrált kiváló egyetemi tanár szerepe az Anyanyelvi Konferencia létrehozásában a hetvenes évek elején, amely az elmúlt negyven esztendőben a magyar-magyar kommunikáció és a külföldi magyarságmegtartás fontos intézménye lett. (Csak sajnálattal lehet megállapítani, hogy az utóbbi időben foganatosított adminisztratív intézkedések miatt a Társaság tevékenysége jelentősen visszaesett!) Az egész napos program része volt a tiszteletadás mellett a kegyelet is. A résztvevők néma csönddel adóztak az áprilisban férjét követő Czine Mihályné, Erzsébet asszony emlékének, aki tiszteletbeli tagja volt a férje nevét viselő hodászi nyugdíjasklubnak. Helyette, Czine Mihály leányát, Czine Erzsébetet fogadták tiszteletbeli tagjuknak. A részvevők a református templomkertben megkoszorúzták Czine Mihály mellszobrát, majd elénekelték a XC. zsoltárt, utána Czine Mihály és Dobos László kedves dalát: Megkötöm lovamat... Czine Mihály mindig hűséggel emlegette a szatmári tájat, különösen Nyírmeggyest, Hodászt, Nyíregyházát, és a többi számára otthoni kedves helyeket, mert számára a gyökerekhez való ragaszkodás volt a hűség megnzilvánulása. De Hodász község is példával szolgálhat neves fia iránti ragaszkodásból. Emléktábla őrzi nevét volt iskolája falán, a nagyközség könyvtára az ő nevét viseli, hasonlóképpen a nyugdíjas klubhoz. Mellszobra áll a templomkertben és a község polgármestere arról is tájékoztatta a résztvevőket, hogy a Czine család volt házát Czine Mihály tájházzá tervezik átépíteni. Eredményes pályázatuk is azt igazolja, hogy ez a terv is megvalósul. Szívesen fogadnak minden hozzájárulást, támogatást Czine Mihály ismerősei, tisztelői részéről, és akkor az sem kizárt, hogy a következő Czine Mihály hagyományőrző napra ez a kulturális létesítmény is elkészül. A hodászi találkozó szervezői nem rejtették véka alá, hogy rendezvényükkel hagyományt szeretnének teremteni. Az alapozás, az első leütött hang tiszteletreméltó és felemelő. Innen, Kassáról, egy héttel a rendezvény után is csak azt üzenhetem: Tisztelet és köszönet a kezdeményezésnek, a kezdeményezőknek. És még azt is, hogy: Maradjanak meg Czine Mihály hűségében!

 (Felvidék Ma, 2013. július 06.)

Tisztelgés dr. Czine Mihály emléke előtt

Egy nem kerek évforduló

Lassan a bölcs korai öregkornak is megfelel legnagyobb hagyományú hetilapunk, a 7 NAP (Új Hét Nap, kéthetente megjelenő régi 7 Nap, Szabad Hét Nap, Hét Nap -- szóval volt az már minden, ahogy éppen Kasza József akarta) 67 esztendeje, ha nem vonjuk ki belőle azokat a hónapokat, amely időkig története során több ízben is kénytelen volt átmenetileg szüneteltetni megjelenését. Talán a példányszáma nem volt még soha olyan jelentéktelen, mint éppen napjainkban, hiszen olykor elérte a hatvanezret is, és ott volt szinte minden vajdasági magyar (és magyarul beszélni tudó nem magyar) család asztalán. Most áprilisban, a hetilap 67 évvel ezelőtti újvidéki indulásának hónapjában, hadd villantsunk fel egy pillanatot az igen népes szabadkai szerkesztőség akkor még igen vidám életébőll!

IN MEMORIAM

SZÓL A TELEFON, ERZSIKE, KEDVES!

Ismét csak, ismét letörölni a legördülő könnyeket!

Hiába hívtam fel 1999. január 21-étől megszokott esti

beszélgetésünkre egykori szeretett tanáromat és későbbi szívbéli

barátomat, Czine Mihály tanszékvezető egyetemi tanárt, a népi

irodalom apostolát, a külhoni magyar irodalmak legjobb

ismerőjét, a magyar irodalom utazó nagykövetét, a Magyarok

Világszövetsége elnökét, a Református Egyház zsinatának világi

elnökét és még sok-sok tisztség viselőjét... A jelenkori szellemi élet

Miskáját, aki minden jeles magyarnak tudta a dalát, és oly szépen

énekelte, hogy belesajgott a szív...

Tegnaptól nem emeli fel hívásunkra a telefont többé

Özvegye, drága Erzsike sem. Három hónapja még együtt

ünnepeltük a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében

megtartott szép rendezvényen a férjének posztumusz odaítélt

MAGYAR ÖRÖKSÉG-DÍJAT, amelyen jelen volt Czine Mihály

kilenc testvére közül egyik nővére és természetesen leánya, Borcsi,

meg az unokái is. És sok-sok barátja, tisztelője, diákja..., Lezsák

Sándortól, az Országgyűlés alelnökétől -- a javaslattevő

kuratóriumi tagon, Bakos Istvánon és a díjazott munkásságát

méltató Bíró Zoltán egyetemi tanáron, meg Békésszentandrás

község művelődési élete kiválóságain, az eseményt filmező vitéz

Szécsi Mátyás Pálon és Bődi Mária magyartanáron át -- Kányádi

Sándor erdélyi származású költőig, és sokan másokig...

Erzsike boldog volt nagyon, éveit mosolya mögé rejtve szólt

felém csengő hangján: "Hát Miska, Maga is eljött olyan

messziről?"

Igen, hogyne jöttem volna! És egyáltalán messzi van-e még a

Délvidék Pesttől? Czine Miska is eljött hozzám Kishegyesre,

nemcsak kétszer a Csépe-napokra előadást tartani a itteni

születésű jeles íróinkról, Csépe Imréről és Dudás Kálmánról,

hanem hozzám is, hogy megismerje Anyámat és Apámat, a két

legnagyszerűbb embert, akiket rajta kívül életemben valaha is

ismertem..., és akikről Neki annyit meséltem. Amikor a doktorrá

avatásom után megrendezett ebéden, az Asztóriában, feleségével,

Erzsikével őket köszöntötték, Édesapám, akit ugyancsak

Mihálynak hívtak, és testi-lelki erőben vetekedett Miskával,

megkérdezte csendesen: "Akkor itt el szabad énekelnünk, hogy

Kossuth Lajos azt üzente...?" És a két Mihály énekelni kezdett.

Szemükből csurgott a könny. Nem szégyen az egy férfiembertől,

ahogy talán most tőlem sem. Ahogy az általam három hónapja

készített képeket szemlélem, és én is, mint akkor Apám az

Asztóriában beszélt, csendesen szólok bele az immár néma

telefonba: "Isten vele, drága Erzsike! Bánatok és örömek után

jövünk majd mi is ama napon, kiknek apró gyermekként

hamuból írt keresztet homlokára a pap. De hazafogadott

bennünket a haza, így addig lesz még egy kis tennivalónk!"

Dr. Csordás Mihály