IN MEMORIAM

SZÓL A TELEFON, ERZSIKE, KEDVES!

Ismét csak, ismét letörölni a legördülő könnyeket!

Hiába hívtam fel 1999. január 21-étől megszokott esti

beszélgetésünkre egykori szeretett tanáromat és későbbi szívbéli

barátomat, Czine Mihály tanszékvezető egyetemi tanárt, a népi

irodalom apostolát, a külhoni magyar irodalmak legjobb

ismerőjét, a magyar irodalom utazó nagykövetét, a Magyarok

Világszövetsége elnökét, a Református Egyház zsinatának világi

elnökét és még sok-sok tisztség viselőjét... A jelenkori szellemi élet

Miskáját, aki minden jeles magyarnak tudta a dalát, és oly szépen

énekelte, hogy belesajgott a szív...

Tegnaptól nem emeli fel hívásunkra a telefont többé

Özvegye, drága Erzsike sem. Három hónapja még együtt

ünnepeltük a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében

megtartott szép rendezvényen a férjének posztumusz odaítélt

MAGYAR ÖRÖKSÉG-DÍJAT, amelyen jelen volt Czine Mihály

kilenc testvére közül egyik nővére és természetesen leánya, Borcsi,

meg az unokái is. És sok-sok barátja, tisztelője, diákja..., Lezsák

Sándortól, az Országgyűlés alelnökétől -- a javaslattevő

kuratóriumi tagon, Bakos Istvánon és a díjazott munkásságát

méltató Bíró Zoltán egyetemi tanáron, meg Békésszentandrás

község művelődési élete kiválóságain, az eseményt filmező vitéz

Szécsi Mátyás Pálon és Bődi Mária magyartanáron át -- Kányádi

Sándor erdélyi származású költőig, és sokan másokig...

Erzsike boldog volt nagyon, éveit mosolya mögé rejtve szólt

felém csengő hangján: "Hát Miska, Maga is eljött olyan

messziről?"

Igen, hogyne jöttem volna! És egyáltalán messzi van-e még a

Délvidék Pesttől? Czine Miska is eljött hozzám Kishegyesre,

nemcsak kétszer a Csépe-napokra előadást tartani a itteni

születésű jeles íróinkról, Csépe Imréről és Dudás Kálmánról,

hanem hozzám is, hogy megismerje Anyámat és Apámat, a két

legnagyszerűbb embert, akiket rajta kívül életemben valaha is

ismertem..., és akikről Neki annyit meséltem. Amikor a doktorrá

avatásom után megrendezett ebéden, az Asztóriában, feleségével,

Erzsikével őket köszöntötték, Édesapám, akit ugyancsak

Mihálynak hívtak, és testi-lelki erőben vetekedett Miskával,

megkérdezte csendesen: "Akkor itt el szabad énekelnünk, hogy

Kossuth Lajos azt üzente...?" És a két Mihály énekelni kezdett.

Szemükből csurgott a könny. Nem szégyen az egy férfiembertől,

ahogy talán most tőlem sem. Ahogy az általam három hónapja

készített képeket szemlélem, és én is, mint akkor Apám az

Asztóriában beszélt, csendesen szólok bele az immár néma

telefonba: "Isten vele, drága Erzsike! Bánatok és örömek után

jövünk majd mi is ama napon, kiknek apró gyermekként

hamuból írt keresztet homlokára a pap. De hazafogadott

bennünket a haza, így addig lesz még egy kis tennivalónk!"

Dr. Csordás Mihály