2012. november 14., szerda

A Jóisten katonái


               A gyámolításra szoruló öregek és a kristálytiszta szeretet bűvöletében szüleikhez és a velük törődő felnőttekhez ragaszkodó gyermekek látványa tud a legjobban meghatni mai érdekelvű világunkban. Az utóbbiakkal hozott össze a sors mostanság többször is: először az aradi tizenhármak emléke előtti főhajtás és a magyar szabadságharc utolsó győztes csatája monumentális emlékművének megkoszorúzása alkalmából, most pedig egy remekül megszervezett templomi szertartáson…
           Gyönyörködtem bennük, ahogy egyenruhájukban előttem masíroztak a vasárnapi nagymise után a kishegyesi Nyugati Temető felé, hogy külön, önállóan -- eszményképeik, az őket irányító vezetőik: Kecskés Endre és Fabó Dudás Róbert irányításával – méltóságteljesen ők is fejet hajtsanak a magyarság vértanúinak emléke előtt.
           Láttam őket boldognak, büszkének, lelki szemeimmel pedig jövendőbeli rendes embereknek. Őket, a 29-es számú, Szent András nevét viselő cserkészcsapat tagjait: nagyobbacskákat és egészen kicsiket. Olyanokat, akik a koszorúzás után könnyen felmásztak a rájuk várakozó traktor pótkocsijára, és ducikákat, akiknek segíteni kellett… Mert innen mentek vissza ki táborhelyükre, a Welker tanyára, ugyanis a gyermekhét alkalmából – a Varga Zoltán vezette szegedi csoporttal együtt -- ott tartottak kis műsorokat, raktak esténként tábortüzet.
         Vezetőjük, Kecskés Endre, az észak-bácskai magyar cserkészegyesület kulcsembere, végigjárta a tisztiképzés igen rögös útjait, amíg beírta nevét a magyar cserkészet jelenkori történetébe. Miben látja ő a gyermekekkel való ilyen kissé komolykodó, kissé játékos, de mindenképpen jellemformáló és nevelői célzatú foglalkozás lényegét?
         -- Sokat foglalkoztatott ez a kérdés, miközben lélekemelő szavakat hallottam a kiscserkészek szájából, ám igazán az döbbentett rá a lényegre, amikor kérdésemre, hogy miért szeretne cserkész lenni, Szoreny Petike azt válaszolta: „A Jóisten katonája akarok lenni!”. Ezen elgondolkoztam: vajon egy felnőtt tudna-e ilyen feleletet adni? – mondja Endre.
         Hallottam már sokat Békésszentanráson is a cserkész-világ szívet melengető eseményeiről. Sztoján atyáról is olvashattunk a lapokban, aki Múzslyán a vajdasági mozgalmat beindította. Endrét a további tervekről kérdezem.
          – A község napja táján, egybekötve az iskolanappal, Muzslyáról és Szabadkáról is egy-egy autóbusznyi gyerek jön majd hozzánk. A nagycsaládosokkal együtt szerveztük meg az agyagozók, nemezelők alkotásainak kiállítását. Készülünk közben az András-napra is, amikor mindig ünnepi szentmisén vesz részt a csapat. Azután jön a Mikulás-nap, majd egy küldöttség megy Bécsbe, hogy a Születés Templomából elhozzák a békelángot, hogy mire eljön a karácsony, minél több házban égjen a gyertya.
                                                                                                                CSORDÁS Mihály

























2012. november 11., vasárnap

KÉT AKÁC ÁRNYÉKÁBAN



Nem szavakban, a szemekben
Bújt meg a ragaszkodás
E porló fekete ősi röghöz
Szent Anna napján, búcsúkor,
Amikor -- mint halottak napján --
Kicsit mindenki végleg hazatér.


Utak nélküli síkság közepében
Állunk szemben végzetünkkel,
Messzi a falutól, mindenkitől.
Közel magunkhoz, miéinkhez.
Csak egy csokor kerti virág
a mező fölé hajló Jézus lábánál.


A tanyában zsong az élet,
Ott van nagyapó és nagyanyó,
Apa, anya és a testvérek.
„Ébredni, Kobak!” – szól
Nagyanyó, reszkető kezében
Tejesbögre, karéj barna kenyér.


„Nem tudom, miért Kobak?”
-- töpreng el a barátom – miért?
Begázol a kukoricásba.
Az ősi kőkereszt mögött,
Mind mélyebbre hatol –
Gyermek- és ifjúkorába.


Két hatalmas akác árnyékában
Színes virágcsokor. Állunk
előtted: hatalmas kőkereszt.
Mögöttünk végeláthatatlan
Parlagfűtenger a jelen.
Globális lélektelen végtelen.

CSORDÁS MIHÁLY