AZ ANDRÁS-KERESZT GYÖKERÉNÉL

AZ ANDRÁS-KERESZT GYÖKERÉNÉL

Azzal az emberöltőkön túlhatoló, szinte misztikus vággyal és kíváncsisággal közeledtem Békésszentandráshoz a vizek között kacskaringózó úton, hogy őseim-elődeim honát láthatom három évtized után újra; a kishegyesiek áttelepülésének kétszázadik évfordulóján a Körös partjára érkező autóbusznyi  küldöttség tagjaként ugyanis jártam már itt, sőt egyetemista- és diáktársaimmal be is mutattuk szülőfalunk íróit egykori származáshelyünk rajongó közönségének.
A rajongás persze nemcsak nekünk, ott jelenlevőknek és a tízegynéhány, többé-kevésbé ismert írónak szólt, hanem minden kishegyesinek, akinek ősei a köröző vizek vidékéről indultak el hosszú vándorútjukra 1769 tavaszán, mivel Bácska egyik csábító szépségű völgykatlanában, a Bácsér (ma Krivaja) patak partján ingyenes házhelyet, szérűt, rétet és szántóföldet ígértek nekik. A zsíros, jó földek művelői aztán kétszáz év múlva nem tudtak ellenállni a belső kényszernek, hogy visszalátogassanak az atyai házba.

S nem is Szentandrást látom már a bevezető kanyar után, hanem égi tüneményként a Holt-Körös jól kiképzett kicsiny öblében a fényárban úszó hatalmas András-keresztet, Lóránt János Demeter monumentális alkotását, amelyet a nagyközség emelt a millennium és a kereszténység 2000. évének tiszteletére, és amely mellett ott a sziklakert, a kárpát-medencei Szentandrás nevű települések köveivel.
Sok csodát láttam életemben, de ilyet még nem: a szemem láttára kezdi el növeszteni gyökereit az András-kereszt, amelyet felavatnak és megszentelnek, s amely nem is magasodik fölénk, egyszerű halandók fölé, hiszen lent van az öbölben, mi pedig felette állunk.
Semmiben sem olyan, nem is lehet olyan ez a kereszt, mint a Jézusé volt: még a vértanúságban is létezik alázat! A keresztények üldözésének idején a görögországi Patrasz városában, amikor megfeszíteni akarták Andrást, maga kérte: X alakú keresztre feszítsék, mert nem méltó az olyanra, amilyenen Jézus halt meg. Olvasom a nagyközség templomának főoltárképén: a megfeszített apostol az egybegyűlt tanítványoknak két nap nem szűnt meg prédikálni!
Tiszteletkör a gyökerek körül és valami nagy egység megteremtése ez a két nap: táborozás származásunk szentélyében. Itt Baráti Szövetséget alakítottak az innen elszármazottak bevonásával, fogadták a Szent András nevét viselő települések küldötteit, millenniumi zászlót adtak át a templomban, emlékhelyet szenteltek fel és emlékmű-díjakat osztottak ki… Itt egybetartanak egy kicsiny mesevilágot!
Amikor hazaindulok, s haladok már a kacskaringós úton, félve nézek oda az András-keresztre: talán csak álom volt… De nem: ott áll a reája omló fényben elmozdíthatatlanul. Mind mélyebbre ereszti a gyökereit.
                                                                                  CSORDÁS Mihály

(7 Nap, 2000. december 13.)
(Szentandrási Híradó, Békésszentandrás, 2000. december)
(Nyugati Magyarság, Kanada, 2001. január-február)
(Magyar Napló, Budapest, 2002. május)

A Jóisten katonái

               A gyámolításra szoruló öregek és a kristálytiszta szeretet bűvöletében szüleikhez és a velük törődő felnőttekhez ragaszkodó gyermekek látványa tud a legjobban meghatni mai érdekelvű világunkban. Az utóbbiakkal hozott össze a sors mostanság többször is: először az aradi tizenhármak emléke előtti főhajtás és a magyar szabadságharc utolsó győztes csatája monumentális emlékművének megkoszorúzása alkalmából, most pedig egy remekül megszervezett templomi szertartáson…
           Gyönyörködtem bennük, ahogy egyenruhájukban előttem masíroztak a vasárnapi nagymise után a kishegyesi Nyugati Temető felé, hogy külön, önállóan -- eszményképeik, az őket irányító vezetőik: Kecskés Endre és Fabó Dudás Róbert irányításával – méltóságteljesen ők is fejet hajtsanak a magyarság vértanúinak emléke előtt.
           Láttam őket boldognak, büszkének, lelki szemeimmel pedig jövendőbeli rendes embereknek. Őket, a 29-es számú, Szent András nevét viselő cserkészcsapat tagjait: nagyobbacskákat és egészen kicsiket. Olyanokat, akik a koszorúzás után könnyen felmásztak a rájuk várakozó traktor pótkocsijára, és ducikákat, akiknek segíteni kellett… Mert innen mentek vissza ki táborhelyükre, a Welker tanyára, ugyanis a gyermekhét alkalmából – a Varga Zoltán vezette szegedi csoporttal együtt -- ott tartottak kis műsorokat, raktak esténként tábortüzet.
         Vezetőjük, Kecskés Endre, az észak-bácskai magyar cserkészegyesület kulcsembere, végigjárta a tisztiképzés igen rögös útjait, amíg beírta nevét a magyar cserkészet jelenkori történetébe. Miben látja ő a gyermekekkel való ilyen kissé komolykodó, kissé játékos, de mindenképpen jellemformáló és nevelői célzatú foglalkozás lényegét?
         -- Sokat foglalkoztatott ez a kérdés, miközben lélekemelő szavakat hallottam a kiscserkészek szájából, ám igazán az döbbentett rá a lényegre, amikor kérdésemre, hogy miért szeretne cserkész lenni, Szoreny Petike azt válaszolta: „A Jóisten katonája akarok lenni!”. Ezen elgondolkoztam: vajon egy felnőtt tudna-e ilyen feleletet adni? – mondja Endre.
         Hallottam már sokat Békésszentanráson is a cserkész-világ szívet melengető eseményeiről. Sztoján atyáról is olvashattunk a lapokban, aki Múzslyán a vajdasági mozgalmat beindította. Endrét a további tervekről kérdezem.
          – A község napja táján, egybekötve az iskolanappal, Muzslyáról és Szabadkáról is egy-egy autóbusznyi gyerek jön majd hozzánk. A nagycsaládosokkal együtt szerveztük meg az agyagozók, nemezelők alkotásainak kiállítását. Készülünk közben az András-napra is, amikor mindig ünnepi szentmisén vesz részt a csapat. Azután jön a Mikulás-nap, majd egy küldöttség megy Bécsbe, hogy a Születés Templomából elhozzák a békelángot, hogy mire eljön a karácsony, minél több házban égjen a gyertya.
                                                                                                                CSORDÁS Mihály

KÉT AKÁC ÁRNYÉKÁBAN

Nem szavakban, a szemekben

Bújt meg a ragaszkodás

E porló fekete ősi röghöz

Szent Anna napján, búcsúkor,

Amikor -- mint halottak napján --

Kicsit mindenki végleg hazatér.

Utak nélküli síkság közepében

Állunk szemben végzetünkkel,

Messzi a falutól, mindenkitől.

Közel magunkhoz, miéinkhez.

Csak egy csokor kerti virág

a mező fölé hajló Jézus lábánál.

A tanyában zsong az élet,

Ott van nagyapó és nagyanyó,

Apa, anya és a testvérek.

„Ébredni, Kobak!” – szól

Nagyanyó, reszkető kezében

Tejesbögre, karéj barna kenyér.

„Nem tudom, miért Kobak?”

-- töpreng el a barátom – miért?

Begázol a kukoricásba.

Az ősi kőkereszt mögött,

Mind mélyebbre hatol –

Gyermek- és ifjúkorába.

Két hatalmas akác árnyékában

Színes virágcsokor. Állunk

előtted: hatalmas kőkereszt.

Mögöttünk végeláthatatlan

Parlagfűtenger a jelen.

Globális lélektelen végtelen.

CSORDÁS MIHÁLY

KÖNNYEZŐ SÍRKÖVEK

Az örök megállapodás kertjei gyertyafényben úsznak. Régen láttam ilyen rendezett kis túlvilági településeket, talán mert az elmúlt évtized borzadalmainak hatására az élőknek nem futotta sem erejükből, sem idejükből arra, hogy az öröklét hantjait díszítgessék virággal és gyertyával. Ám az is lehet, hogy nekem nem volt szemem erre a léleknyugtató szépségre. Most már akkor is látom a sírt borító vasrózsákat, amikor éppen a Lánchíd oroszlánjainak árnyékából szemlélem a Duna csillogó víztükrét, vagy a Halászbástyáról, kedvenc helyünkről egykoron apámmal…

De itt vagyok most a csendes faluszéli temetőben, ahonnan a völgyben elterülő falut néztük kinyíló lélekkel, amikor a nagyanyám sírját zsaluztuk és öntöttük ki betonból, mert márványra vagy gránitra nem volt pénzünk. Mégis ellene fordultunk a pusztító évtizedeknek.

És a századok, és az ezredek? Azokkal még megmaradóknak lesz-e erejük megküzdeni? Átmenni rajtuk egy fogyatkozó, éppen az ifjúságától és értelmiségétől megfosztott, önmegoszlás nyomorította kisebbségi népet a déli végeken. Ha márványunk nem is, hogy talpa alá helyezzük a vártán, de cementünk lesz-e hozzá vajon, hogy idekössük vele, ehhez a völgyhöz, sorjázó nemzedékeken át?

A mindszentek és halottak napjának üzenete hazahívta a messzire távozottakat is, akiknek megüresedett helyén szívós tarack nő, míg bakancsos lábak le nem tapossák.

Aki pedig megjött, az velünk együtt töpreng az érthetetlen csodán, amit életnek nevezünk, és ellentétpárján, a holtak nemlétén és létén… A simogató kézzel felvirágozott sírok előtt ha felegyenesedünk ugyanis, nem le, hanem fel, a fénylő nap koronája felé tekintünk, és az igazi ragyogást még valahol mögötte sejtjük.

Ugyanazokkal az emberekkel találkozom a falu (Kishegyes) mindkét temetőjében: a keletiben és a nyugatiban. (Hogyan is lehet egy sírkertet keletinek elnevezni?) Lám, egy közösség vagyunk, és fájdalmaink színhelye azonos. Kövek itt is, ott is… Mindenütt, amerre lépünk.

A márvány-, gránit-, beton- vagy egyszerű fakeresztekben pedig ott a bölcsek kövének legyőzhetetlen tudása: megmaradni ezeregy nemzedéken át úgy, hogy megteremtett szellemi javainkat becsületesen megőrizve adjuk át az örök túlélőknek. Hogy ne kelljen mindig mindent elölről kezdeniük. Hogy egy gazdag nép örököseinek tudhassák magukat.

Vajon képesek vagyunk-e erre, vagy képtelenek, megosztottságunk miatt? Tudunk-e óvakodni azoktól a „nemzetfiaktól”, akik úgy óhajtanak nagyobbakká válni, hogy a náluknál különbeket bemocskolják, kiközösítik. Nem a történelem malmára, hanem a maguk akadozó-csikorgó malmocskájára hajtják a vizet.

Nézem a köveket. Lehetnek a történelem tartópillérei? Az esti gyertyafényben meg-megcsillan rajtuk egy-egy esőcsepp. Könnyeznek talán?

Csordás Mihály

Formálódó kishegyesi világ

Érvelések, viták, az erőviszonyok kétoldali felmérése jellemezte a községi képviselő-testület szombaton megtartott forró hangulatú ülését

 Igen sok (szám szerint 33+5) napirendi pont ijesztette meg kicsit azokat, akik kézhez kapták a kishegyesi képviselő-testület szombatra meghirdetett ülésének anyagát. A 14:8 arányban zökkenőmentesen működő gyűlés pregnánsan mutatta meg, miként szövődhet össze az ügyes politizálás a különböző szándékokból és érdekekből eredő ellentétekkel. Alapjában a hatalmat gyakorló öt formáció (a Demokrata Párt, A Megalázott Kisrészvényesek Polgári Csoportja, a Szocialista Párt, a Szerbia Egyesült Régiói és az Új Szerbia) és az ellenzékbe szorult, nyolc mandátummal rendelkező VMSZ között zajlott a dokumentumokkal és átgondolt argumentumokkal alátámasztott, illetve némi taktikázással és cinizmussal operáló vita, amelynek a végére általában a szavazás tett pontot. A háttérben némi homály fedi a Szerb Haladó Párt és a Montenegrói Párt (Krstašok) politikai orientálódását (közülük az előbbi két, az utóbbi egy mandátummal rendelkezik), mert míg a Haladók felkínálták együttműködésüket egy segédi és egy tanácsosi pozícióért, azt 2012. június 01-jei keltezéssel – a Demokrata Párt főbizottságának álláspontjára hivatkozva – dr. Bíró István községi megbízott demokrata pártvezető és tartományi képviselő aláírásával  visszautasították, és ez az álláspont a későbbi gyakorlatban sem változott meg. Emiatt aztán, és mivel – a hatalmi koalícióból kimaradva -- bizonyos ellenzéki vezetőkkel nem kívánt együttműködni a Haladó Párt két tanácsnoka, egy nappal az ülés előtt visszaadta mandátumát, ám felmentésük és a két új tag mandátumának hitelesítése most nem zajlott le. Velük vállalt szolidaritást, a krstašok képviselője, aki nem csatlakozott a VMSZ tanácsnokaihoz, hogy velük együtt letegye az esküt.

 A továbbiakban szinte pörögtek az események, amelyek főként különböző igazgatóbizottságok és a tagosítás teendőivel foglalkozó elnökök, -helyettesek és tagok meg helyetteseik, illetve egyéb szakértői csoportok meg személyek felmetésére és újaknak a kinevezésére, valamint a róluk szóló szabályzat jóváhagyására irányultak. Legnagyobb figyelmet mégis a 2012. évi költségvetés módosítása váltott ki, ugyanis egyes kommunális illetékek megszűnése miatt 14,6 millió dinárral csökkennek a bevételek, illetve a hatalomváltással több ponton megsokasodó bérek kifizetése is több pénzt emészt fel. A testület elfogadta ezt a módosítást – a 2011. évi zárszámadással és revizori jelentéssel együtt. Az ellenzék soraiból Pál Károly szinte minden napirendi pontnál felszólalt, akár többször is, és hozzá gyakran csatlakozott Csóré Róbert és Hallgató Imre. De végül is mindenütt a világban az a konstruktív ellenzék szerepe, hogy hibát találjon a hatalom működésében.

 Az egyetlen felmentett vezető személy a Községi Telekrendezési és Útügyi Közvállalat igazgatója, Szűgyi István lett, akinek a helyébe Kecskés Endrét nevezték ki, ám az ellenzék felvetette, hogy az előző igazgatót pályázaton vették fel.

 Az ülés befejező szakaszában Fehér András elnöki tanácsadó tartott a község sorsát lényegesen befolyásoló, az elrontott és künböző visszaélésekre alkalmat adó privatizáció történéseiről egy nagyszerű beszámolót, amelynek tanulságait igen jó lenne minden, a közéletben szerepet vállaló személynek megszívlelnie, hogy tisztázzuk a múltat és megalapozzuk a jövőt.

 Vladimir Lopičid községi alelnök élesen bírálta a korábbi hatalom munkáját, konkrét mulasztásokat, visszaéléseket és a korrupció különböző eseteit emlegetve, miként korábban azt már egy sajtótájékoztatón is megtette.

 A képviselő-testület munkájára pecsétet tulajdonképpen Predrag Kneževid jogász-titkár érzelmileg is erősen felfűtött beszéde tett, amelyben az ellenzék részéről megfogalmazott vádakra válaszolt, rákérdezve, ki kuglizik a csak papíron létező és községi pénzekből ki is fizetett bácsfeketehegyi kuglipályán: vajon az ottani lakosok, vajon az előző vezetőség tagjai, vagy kimondottan a vezetők, esetleg egyetlen személy?

 Celluska Frindik Erzsébet községi elnök-asszony figyelmeztetett arra, hogy a tartományi egészségügyi titkárság támogatási listájának nemhogy a végén szerepelne Kishegyes község, hanem megdöbbenve vette tudomásul, hogy egyáltalán nincs is rajta.

 A képviselő-testület kinevezte a Bácsfeketehegy és Szikics területén folyó tagosítást végző bizottság elnökét és tagjait, valamint létrehozta az állami földek bérbeadását felülvizsgáló és ellenőrző, illetve a privatizáció során elkövetett visszaélések feltárását végző bizottságot, amely döntést az ellenzék is hevesen támogatta, és a tanácsnokok név szerint szavaztak róla. A tisztes testület – a sok nézeteltérés és kiélezett vita után – egy nagyszerű gesztussal fordult a lakossághoz: megmaradásunk zálogaként a község 10.000,00 dinárral ajándékozza meg minden újszülött családját. Talán ezek a kisgyermekek, akik legyenek minél többen!, formálják majd élhetőbbé világunkat…

 Dr. Csordás Mihály

A 41. hagyományos Csépe-emléknapok – mindenkinek Kishegyesen

HAZATÉR, KI PIHENNI VÁGYIK

Óriási számú közönség előtt az aradi tizenhármak napján megtartották a Fehér Ferenc,

Herceg János és Urbán János, meg a négy évtizeddel ezelőtti helybeli értelmiségiek és közéleti

személyiségek által létrehozott tradicionális Csépe-napok zárórendezvényét, szentmisén vettek

részt, majd megkoszorúzták a magyar szabadságharc emlékművét

A magyar szellemi hagyományokhoz, tematikai sokrétűséghez és az egész Kárpát-medence

művészeti értékeihez eltántoríthatatlanul ragaszkodó értelmiségiek, az őstehetségnek tartott

parasztköltő rokonsága (Hinteregger Márta, Csépe unokahúga, Németországból szülőfaluja honlapján

üdvözölte a továbbfolytatásra tett erőfeszítéseket) részvételével, és a manifesztációt fenntartás

nélkül támogató önkormányzat igen tiszteletre méltó kiállása mellett nagy sikerrel megtartották

az immár négy évtizede múltú Csépe-emléknapok zárórendezvényét. A magas színvonalú,

változatos tudományterületeket érintő találkozón dr. Fodor Katalin, a budapesti Eötvös Loránd

tudományegetem nagy tekintélyű tanára Csépe Imre prózájának tájnyelvi vonatkozásairól értekezett,

dr. Lábadi Károly, az eszéki egyetem magyar tanszékének alapító professzora a szlavóniai magyarság

szellemi értékeiről és megmaradásának feltételeiről tartott filmvetítéssel illusztrált remek előadást,

dr. Zelliger Erzsébet, ugyancsak a budapesti ELTE szakmai körökben elismert tanárnője (akinél még

e sorok papírra vetője is vizsgázott egykoron a neves tanintézet hallgatójaként) pedig az említett

egyetem nyelvészeti szakkörének szerémségi nyelvjárásgyűjtő útjáról beszélt.

A világ számos tájáról (természetesen elsősorban községünk mindhárom falujából, azután

a vajdasági helységekből, Magyarország számos településéről, Horvátországból, Ausztriából és

Németországból) érkezett érdeklődők nemcsak a tartalmas előadásokat élvezhették, hanem a vers-

és prózamondók produkcióit is. A kishegyesi származású írók és költők műveit két kiscserkész,

Kratok Rebeka és Papp Elemér, majd a tehetségét számos alkalommal bizonyító Fontányi Emília és

a profi előadónak számító, Radnóti Miklós-díjas (bácstopolyai) Verbászi Betty adta elő. A szervezők

feltett szándéka, hogy -- megszívlelve az illető alkotók nevét egybegyűjtő Vigh Rudolf író és költő

javaslatát – ezeknek az íróknak és költőknek emléktáblát állítsanak a falu központjában, amely

indítványozást az önkormányzat is egyértelműen támogatja.

Élvezettel hallgathatták hát a jelenlevők Csépe Imrének, a száz éve született Dudás Kálmánnak,

a második világháború borzalmait átélt dr. Csabai Istvánnak, a betegsége miatt eljönni nem tudó, de

a rendezvény megtartásának szívből örülő Németh Istvánnak, szülőfaluja szeretett díszpolgárának, a

Kalocsán még Matisa László és jómagam látogatását súlyos betegen is fogadó és nekünk interjút adó

Cziráky Imrének, az Amerikában is csak szülőfalujára gondoló Skallák Illésnek (akinek Budapesten

jelent meg Vallomások című könyve), és a Magyar Szó novellapályázatának megnyerésével

egyértelműen magát prózaírásunk és költészetünk élvonalába felküzdő Vigh Rudolfnak, Kishegyes

díszpolgárának a verseit és prózáját, kiváló előadók tolmácsolásában. (A többiek a ránk következő

emléknapokon kerülnek sorra.)

A rendezvény megnyitására hetekkel ezelőtt Nikowitz Oszkár magyar nagykövetet kérte fel

a szervező, ám mivel neki Elemérre kellett mennie a nemzeti gyásznap alkalmából, ígéretet tett

arra, hogy maga helyett valaki mást küld Kishegyesre. Korsós Tamás szabadkai főkonzulra gondolt,

aki azonban balesetet szenvedett, törött bordákkal ágyba került, így helyettük dr. Juhász Dezső

intézetigazgató egyetemi tanár, az ELTE nyelvészeti tanszékeinek a vezetője helyezte el az emlékezés

koszorúját Csépe Imrének a könyvtár falán elhelyezett emléktáblájára. Kishegyes község nevében

dr. Celluska Erzsébet községi elnökasszony és Vladimir Lopičić elnökhelyettes koszorúzott, majd a

Európai Dél-Alföldi Regionális Alapítvány képviseletében Ferenczi Ildikó elnökasszony, az Eötvös

Loránd Tudományegyetem nevében pedig dr. Zelliger Erzsébet egyetemi tanár.

Megnyitó beszédében mondotta dr. Celluska Frindik Erzsébet: „Mindig jó és nemes érzés a

fárasztó hétköznapok után a szellem, a tudás és a művészet világába kirándulni, és mi ezt tesszük

most itt a saját községünkben, amely besugározza a világ minden pontját, ahol magyarok és a magyar

kultúra iránt érdeklődők élnek, akik akár eredetiben, akár fordításban olvassák községünk íróinak

műveit, azután csodálják képzőművészeink alkotásait, kiváló zenészeink, énekeseink, szavalóink,

prózamondóink és népi táncosaink teljesítményeit… Mert mint nagyra értékelt akadémikusunk, Bori

Imre, az emlékbizottság egyik múltbeli elnöke mondotta és írta le egykoron: „tehetségtermő táj ez,

ahol garmadával születnek a kiváló elmék”. Közülük való az őstehetségnek tartott Csépe Imre is,

akiről a külhoni magyarság irodalmát legjobban ismerő kiváló egyetemi tanár, a magyar irodalom

utazó nagykövete – aki egyszer Csépe Imréről tartott előadást nálunk, aztán egy évtized múlva a 100

éve született Dudás Kálmánról – , Czine Mihály irodalomtörténész is elismerően írt, őt Veres Péterhez

és Szabó Pálhoz, a népi irodalom kiemelkedő alakjaihoz hasonlítva. (Csépe egyébként többször

találkozott is Veres Péterrel, aki meglátogatta őt itt a Bácskában.)”

A színház előcsarnokában a közelmúltban elhunyt Csernus László emlékkiállítását, Fekete

Kormos Kinga festményeinek tárlatát, Fürsztner Etelka kézimunkáit és Sípos Mihály fafaragásait

csodálhatta meg a közönség, amelyet dr. Szőke Anna kalauzolt el a sok értékes alkotás között.

Szentmisén vettek részt ezután a 41. Csépe-emléknapok központi ünnepségének vendégei,

majd kivonultak a Nyugati Temetőben levő monumentális emlékműhöz, és az aradi tizenhárom

vértanúra emlékezve megkoszorúzták azt. Itt mondotta dr. Celluska Erzsébet: „Kishegyes község

minden lakosa nevében helyezzük el most a tisztelet koszorúját a magyarság GYÁSZNAPJÁ-n ennél

az emlékműnél, emlékezve a tizenhárom aradi vértanúra, akik között voltak tájunkról származó

emberek is, magyarok, szerbek egyaránt.

A különös véletlen hozta a szerencsés egybeesést a 41. hagyományos Csépe-napok

zárórendezvénye és az aradi tizenhárom vértanúra való megemlékezés között, mégpedig úgy,

hogy községünk polgárai, az összesereglett írók, Csépe Imre rokonsága, az irodalomkedvelők és a

községhez tartozó minden település képviselői tiszteleghetnek ez az emlékmű előtt, a Budapestről

érkezett autóbusznyi egyetemi hallgató és kedves tanáraik pedig közelebbről megismerhetik

Községünket, amely magyarországi terminológiával élve egy kistérségnek felel meg.

Hajtsunk hát fejet a mártírok emléke előtt, és tiszteletünk jeléül helyezzük el itt az emlékezés

koszorúját.”

Fülünkben ott cseng Csépe szava az idő távolából: „hazatér, ki pihenni vágyik”.

CSORDÁS Mihály

Csépe Imre Honvágy című versét Kratok Rebeka

 szavalja el.

Dr. Juhász Dezső 

 koszorúz

Ferenczi Ildikó helyezi el

 az emlékezés virágait

Zelliger Erzsébet budapesti egyetemi tanár, a könyvtár emléktáblájánál

A vendégek csoportja

Bodolyac Vass Borbála, Spasoljevićné Oláh Magdolna, Kalmárné Üveges

Lenke és Kinkáné Obráth Erzsébet tanárnők

Az önkormányzat képviselőinek csoportja

A szervező: dr. Csordás Mihály 

Dr. Celluska Frindik Erzsébet községi elnökasszony megnyitó beszédét

olvassa fel

Dr. Fodor Katalin,

Dr. Lábadi Károly 

 dr. Kinka Ferenc

 dr.Csordás Mihállyal

A résztvevők megtekintik a kiállításokat, tárlatokat

A jelenlevők a megnyitó beszédet hallgatják

Szegedi vendégek a szervezővel