2012. október 31., szerda

KÖNNYEZŐ SÍRKÖVEK


Az örök megállapodás kertjei gyertyafényben úsznak. Régen láttam ilyen rendezett kis túlvilági településeket, talán mert az elmúlt évtized borzadalmainak hatására az élőknek nem futotta sem erejükből, sem idejükből arra, hogy az öröklét hantjait díszítgessék virággal és gyertyával. Ám az is lehet, hogy nekem nem volt szemem erre a léleknyugtató szépségre. Most már akkor is látom a sírt borító vasrózsákat, amikor éppen a Lánchíd oroszlánjainak árnyékából szemlélem a Duna csillogó víztükrét, vagy a Halászbástyáról, kedvenc helyünkről egykoron apámmal…
De itt vagyok most a csendes faluszéli temetőben, ahonnan a völgyben elterülő falut néztük kinyíló lélekkel, amikor a nagyanyám sírját zsaluztuk és öntöttük ki betonból, mert márványra vagy gránitra nem volt pénzünk. Mégis ellene fordultunk a pusztító évtizedeknek.
És a századok, és az ezredek? Azokkal még megmaradóknak lesz-e erejük megküzdeni? Átmenni rajtuk egy fogyatkozó, éppen az ifjúságától és értelmiségétől megfosztott, önmegoszlás nyomorította kisebbségi népet a déli végeken. Ha márványunk nem is, hogy talpa alá helyezzük a vártán, de cementünk lesz-e hozzá vajon, hogy idekössük vele, ehhez a völgyhöz, sorjázó nemzedékeken át?
A mindszentek és halottak napjának üzenete hazahívta a messzire távozottakat is, akiknek megüresedett helyén szívós tarack nő, míg bakancsos lábak le nem tapossák.
Aki pedig megjött, az velünk együtt töpreng az érthetetlen csodán, amit életnek nevezünk, és ellentétpárján, a holtak nemlétén és létén… A simogató kézzel felvirágozott sírok előtt ha felegyenesedünk ugyanis, nem le, hanem fel, a fénylő nap koronája felé tekintünk, és az igazi ragyogást még valahol mögötte sejtjük.
Ugyanazokkal az emberekkel találkozom a falu (Kishegyes) mindkét temetőjében: a keletiben és a nyugatiban. (Hogyan is lehet egy sírkertet keletinek elnevezni?) Lám, egy közösség vagyunk, és fájdalmaink színhelye azonos. Kövek itt is, ott is… Mindenütt, amerre lépünk.
A márvány-, gránit-, beton- vagy egyszerű fakeresztekben pedig ott a bölcsek kövének legyőzhetetlen tudása: megmaradni ezeregy nemzedéken át úgy, hogy megteremtett szellemi javainkat becsületesen megőrizve adjuk át az örök túlélőknek. Hogy ne kelljen mindig mindent elölről kezdeniük. Hogy egy gazdag nép örököseinek tudhassák magukat.
Vajon képesek vagyunk-e erre, vagy képtelenek, megosztottságunk miatt? Tudunk-e óvakodni azoktól a „nemzetfiaktól”, akik úgy óhajtanak nagyobbakká válni, hogy a náluknál különbeket bemocskolják, kiközösítik. Nem a történelem malmára, hanem a maguk akadozó-csikorgó malmocskájára hajtják a vizet.
Nézem a köveket. Lehetnek a történelem tartópillérei? Az esti gyertyafényben meg-megcsillan rajtuk egy-egy esőcsepp. Könnyeznek talán?

Csordás Mihály

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése